Kulka Ernő


Kulka Ernő a forradalom idején az MTI Fotónál riporterként dolgozott. Maga is fiatal ember volt, 1956-ben mindössze 24 éves, de már önállóan dolgozott.

- Örültem, amikor Botta Ferenc, a szakmai főnök közölte velem, hogy világosítót ad mellém, mert ez mindenképpen eddigi munkám elismerését jelentette. Bemutatta a szinte még gyerek Gárdos Pétert, akinek mindjárt el is magyaráztam, mi lesz a feladata. Segített cipelni a súlyos felszerelést, és szakmailag is gyorsan feltalálta magát mellettem. Általában kétlámpás vakuval dolgoztunk, kellett hozzá a két ember - emlékezik vissza a jelenleg már nyugdíjas fotós, aki később több lapnál is letette névjegyét.

- Napok alatt meggyőződhettem róla, hogy pontos, megbízható, tisztelettudó gyerek, a fotózás minden részlete érdekelte, és hamar tudtomra is adta: fotóriporter szeretne lenni. Megígértem, segítem ebben, de figyelmeztettem, hogy ehhez sokat kell még tanulnia. Nem sokkal később hétvégeken fényképezőgépet és néhány tekercs filmet adtam a kezébe, hogy gyakoroljon. Aztán fotóira büszkén, de végtelen szerénységgel hallgatta végig a véleményemet, szinte minden képet kielemeztünk, mi a jó rajta, s mi a hibás. Elfogadott mesterének.

Közben, mivel a mezőgazdasági rovatban dolgoztam, vidékre is le-lejártunk, összeszoktunk, de igazából nem barátkoztunk, mert nagyon visszafogott volt, nem igen beszélt magáról. Annyit azonban megtudtam róla, hogy szülei a koncentrációs táborban elpusztultak, egyetlen rokona sem maradt, nagyanyját kivéve, aki nevelte és gondját viselte. Ha több napra mentünk valahová, tiszta ruhát, útravalót csomagolt neki, s mint később, Péter halála után meggyőződhettünk róla, ő volt a mindene.

Elcsuklik a hangja, még mindig sírás fojtogatja, ha az együtt töltött időkre, eseményekre emlékezik. Mint mondja, a fiúban megérezte a tehetséget, a rátermettséget, és Dallosnével, a Fotó igazgatójával közölte is: - Ez a gyerek nagyon szorgalmas és tehetséges, fotóriporter szeretne lenni, megígértem neki, hogy segítem, egyetért velem? Támogatott, akárcsak Szabó Erzsike, a rovatvezetőm, így aztán együtt jártunk, dolgoztunk, de a magánéletben zárkózott volt, keveset beszéltünk a munkán túl eső dolgokról. Talán, ha hosszabb időt töltöttünk volna együtt. De a sors, úgy látszik, nem így akarta.

- Vadas Ernő, a mesterem hívott, menjünk le együtt Tokajra, csináljunk a szüretről riportokat. Napokig dolgoztunk, felváltva készítettünk külső és belső riportokat, ott ért bennünket a forradalom is, de csak késve értesültünk az eseményekről. A velünk lévő gépkocsivezetővel egyetemben úgy döntöttünk, hogy hazaindulunk. Út közben többször megállítottak, igazoltattak bennünket, hol katonák, hol felkelők, máskor meg oroszok. Legutoljára Budán, a Széna-téren. Az első kérdés mindig az volt, vannak-e nálunk fegyverek. Az MTI igazolványa pedig elegendő útlevélnek bizonyult. A fotófelszerelések mellett egy tízliteres hatalmas demizsonban tokaji bort hoztunk, ajándékba kaptuk a gazdaság vezetőjétől, ígéretünkért cserébe, hogy a felvételekből küldünk neki is. Még most is furcsállom, hogy a bort minden igazoltatásnál szemügyre vették, de senki nem kért belőle „kóstolót”.

Hazaérkezve jelentkeztem Botta Ferencnél, közölte: mindenki maga dönti el, hogy akar-e dolgozni, a fizetést viszont az is megkapja, aki otthon marad. Szüleim féltettek, rábeszéltek, maradjak otthon. Így nem mentem be mindjárt a szerkesztőségbe, bár titokban csináltam az utcán néhány riportot. És kerestem Pétert is, akinél Tokajba utazásom előtt otthagytam egy gépet és pár tekercs filmet. Alig merték a kollégák megmondani mi történt vele. Volt, aki látta elesni a Kossuth téren. Nem akartam elhinni.

Sírva fakad és mentegetődzik: - Honnan tudhattam volna, hogy ez fog történni? Még ma is, ötven év után, rettenetes felidézni. Sokszor gondolok arra, miért nem vittem magammal, vagy miért nem maradtam vele? Még ma is élhetne.





Hírek (1956) | Hírek (2006) | Archív fotók | 1956 Magyarországa | Kronológia | Szól a rádió | Röplapok | 56 és az MTI
MTI Zrt. 2006 © Minden jog fenntartva
Impresszum
Az oldal elkészítéséhez nyújtott segítségért köszönet az
1956-os Intézetnek és az OSZK Történeti Interjúk Tárának