Solymár József: Kései tudósítás (Fejezetek az MTI múltjából - részletek)


Mindjárt a bevezetőben kategorikusan kijelentem, hogy soha, egy percre sem soroltam magam 1956 hősei vagy jelesebb személyiségei közé. Még csak az igazi áldozatok közé sem sorolhatom magamat. Nem is jelentkeztem soha az 56-os szövetségébe, plakettre, oklevélre nem vágytam. Mégis életem meghatározó élményei közé tartoznak azok a napok, majd az utána következő hónapok, évek is.

Kádár koszos inge címmel megírtam eme időkről szóló memoáromat, ami meg is jelent, sőt, talán még sikert is aratott. Úgy tudom, az MTI közelében lévő könyvesboltban volt kollegáim és az újak is több mint száz példányt vásároltak meg belőle. Számos visszaigazolást kaptam jeles újságíróktól, művészektől. Elég, ha csak azt megemlítem, hogy amikor először hetven éves voltam, Obersovszky Gyulával beszélgettem fiatal újságírók egy csoportja előtt egyebek közt erről a könyvről is. Ő kedélyesen közölte (mert azért ilyen is tudott lenni), hogy az én könyvemet a fürdőszobában olvasgatta, de nagyon nagy élvezettel. (Talán nem érdektelen, és rám nagyon jellemző, hogy nekem több mint négy évtizede két születési évem van. Egy személyi igazolvány cserénél a figyelmetlen rendőrírnoknő két esztendővel öregítve elírta születési dátumomat, és én azóta sem reklamáltam. Jusson bővebben a jubileumokból.)

(…)

Szerencsésnek mondhatom magamat azért is, mert a forradalmat követő évtizedekben olyan emberekkel volt alkalmam találkozni és barátkozni, akik már jóval a rendszerváltás előtt mertek és tudtak nekem őszintén és érdekesen beszélni ezekről az időkről.

Első helyen mindjárt Szilvási Lajos író barátomat nevezem meg. Ő a jeles napokban az Obersovszy által szerkesztett Igazság című lap munkatársa volt, s egyebek közt ő csinálta Kádár Jánossal azt a nevezetes interjút, amikor Kádár azt nyilatkozta: kis párt leszünk, de becsületes párt. Ne lincselj! című cikkével kapcsolatban Lajost majd később is emlegetni fogom. Talán ha akkor Pesten, és nem Szolnokon vagyok, én is bekerültem volna az Igazság csapatába. Obersovszkyval akkor találkoztam először, amikor a  börtönből való kiszabadulása után néhány nappal csatlakozott Szilvási Lajos asztaltársaságához, amelynek akkor én is oszlopos tagja voltam. Obersovszkytól, és amikor megtehettem, cikkeket kértem és közöltem a Kereskedők Lapjában. Évekkel később, amikor már népfelkelésről beszélhettünk, elhozta azokat a fényképeket, amelyeket a gyűjtőfogház udvarán készíttetett a számára ez alkalomra összeállított akasztófa társaságában. Mert Obersovszkyt Göncz Árpád még köztársasági elnök korában is kegyelmes úrnak szólította, ezt a rangot ugyanis a börtönhumor azok számára tartotta fenn, akiket az elsőfokú bíróság halálra ítélt, de akik később kegyelmet kaptak.

Ugyanebben az asztaltársaságban sokan, sokfelől hozták el emlékeiket. Példaképpen csak a később majd MTI-nél dolgozó Keresztényi Nándort említem meg, aki Győrben Simon Lajos kötővel együtt szint gyerekfejjel szerkesztette a Hazám című lapot.

Életem nagy szerencséjének tartom, hogy nagyon hosszú, legalább jó másfél évtizedes barátság kötött össze Fazekas György újságíróval. Róla egyértelműen elmondhatjuk, hogy egyik főszereplője volt az 56-os eseményeknek. Csak hogy hamarjában néhány tényt megemlítsek: ő volt az egyike azoknak, akik az október 23-án délután a parlament előtti tüntetéskor a Nagy Imrét követelő tömeg kívánságát teljesítve a politikusért ment Orsó utcai lakására, majd őt visszakísérve szónoklata közben is mellette állt. A forradalmi napokat a Budapesti Rendőr-főkapitányságon töltötte, sógora, Kopácsy Sándor főkapitány szobájában, vele mindent megkonzultálva. A forradalom bukása után ő volta az egyetlen, aki géppisztollyal a vállán érkezett meg a jugoszláv nagykövetségre. Gyuri később részletes interjút adott B. Hegedűs András történésznek, amelyben a különböző apró mozzanatokról is megemlékezett. Egy példányát ennek a talán még máig kéziratban maradt kéziratos memoárgyűjtemények alkalmam volt elolvasnom. Gyuri barátom részletesen elmond benne mindent, de azért akadt olyan motívum is, amit akkor még tapintatból elhallgatott, de ami talán a valóság sokszínűsége miatt megérdemli, hogy valahol megörökítődjék. Kádárék ugyan váratlanul eltűnve időközben megjárták Moszkvát, majd megalakították a Forradalmi Munkás-Paraszt kormányt, de a jugoszláv nagykövetségen mégis menedéket kért annyi pártvezető, hogy kellő létszámmal tanácskozott a Magyar Szocialista Munkáspárt politikai bizottsága. Mivel időközben valaki belőtt a nagykövetség ablakán, és halálra sebezte a követség első titkárát, a Politikai Bizottság tagjai az épület másik oldalán, a védettebb helyen ültek össze. A bemenekültek közül pedig azokat, akik nem voltak tagjai a jeles testületnek, leküldték egy még védettebb helyre, a pincébe. Nagy Imre külön megkérte Fazekas Gyurit, hogy törődjön jeles tudósunkkal, az akkor már nem fiatal Lukács Györggyel. Gyuri komolyan vette ezt a megbízatást, és a félelem elleni gyógyszerként szerzett egy üveg konyakot a követségi emberektől. A dolognak az lett a vége, hogy Lukács, aki nem szokta meg a töményet, rosszul lett, Gyuri pedig kikapott Nagy Imrétől.

(…)

(…)már hazafelé készülődtem az irodaházból, ahol az MTI szolnoki szerkesztősége székelt, amikor Gerencsér Miklós, főnököm és barátom szólt, hogy késő délután valamiféle gyűlés lesz az egyetem épületében, és erről a diákösszejövetelről tudósítanom kellene. Nem örültem ennek a feladatnak, de nem is tiltakozhattam, hiszen nagyon ritkán testált rám efféle feladatot. Igaz, ami igaz, nem bővelkedtünk tudósításra érdemes eseményekben.

Már utaltam rá, hogy Szolnokra, a város rangjának és hírnevének elismeréseként a Budapesti Műszaki Egyetem híd- és vasútépítő karát telepítették le. Nem volt ez igazán jelentős intézmény, talán ha ötven-hatvan egyetemi hallgató élt a városban, és hozzájuk jártak le az oktatók. Az egyetem épülete egyébként a város főutcáján, a Tisza-part közelében szerénykedett, majdnem szemben a később hírhedté vált megyei tanács székházával.

Töredelmesen bevallom, hogy egy szokványos tudósítói feladatra készültem. Akkor hökkentem meg először, amikor az előcsarnokba lépve fiúk, lányok fogadtak, és egy szép, tiszta szakajtóból kivéve egy nemzeti színű kokárdát tűztek a mellemre. Az, hogy erőteljesen él bennem a haza és a nép szeretete, az talán már az elmondottak után nem kell bizonygatnom. De megvallom, én kokárdát csak diákkoromban viseltem. A későbbiekben másfél évtizedet szolgáltam a Hazafias Népfront Országos Tanácsának munkatársaként úgy, hogy továbbra is meggyőződésem volt: az érzelmek megjelenésének valahol beljebb van a helye. Ám olyan kedvesek és lelkesek voltak azok a fiatalok, hogy eszembe se jutott őket megbántani.

Ha jól emlékszem, a meghívott újságíró kollegákkal összetalálkozva még anekdotáztam is. Elmondtam, hogy hajdan, még katonai bevonulásom előtt, egy féltenyérnyi piros keretbe foglalt Mao-jelvényt tűztek a mellemre abból az alkalomból, hogy két komplett gépállomást adományoztunk kínai barátainknak. Én ezt a Maot, mint polgári kitüntetést viselni próbáltam, majd eladtam fél liter pálinkáért az alakulatunk DISZ-titkárának.

Mialatt az előcsarnokban nevetgéltünk, egy fiatal ember jött oda, és bemutatkozott, hogy ő Kocsár József műegyetemi tanársegéd, az összejövetel rendezője. Mivel a városban kevés az egyetemi hallgató, a középiskolából is meghívták az idősebb diákokat. Aztán csatlakozott hozzánk egy csinos, fiatal nő, Gál Zsuzsa, akkor a Magyar Ifjúság tudósítója, akit erre az eseményre küldtek le Szolnokra. Elmondta, hogy most, a gyűlés megkezdése előtt felhívta újságjának szerkesztőségét, és döbbenten hallgattuk, mi történik közben a fővárosban, hogy javában és egyre nagyobb tömegek részvételével zajlik az egyetemisták átal kezdeményezett tüntetés.

Megkezdődött a mi kis szolnoki gyűlésünk, és Gál Zsuzsa azonnal szót kért. Nagyon szuggesztíven és részletesen elmondta, mi történt addig a fővárosban, és egészen a Bem téri tömeges tüntetésig jutott.

E közlés hatására a szolnoki összejövetel felszólalói is egyre merészebbek lettek. Nemcsak az egyetemisták, de a megjelent idősebbek is. Egyszer csak valaki számonkérően felénk fordult: “És vajon az itt megjelent újságíróknak mi a véleménye a történtekről?” Én, mint jólnevelt demokrata azonnal felemeltem a kezemet, hogy szót kérjek, de a lap egyik munkatársa, T. Kornél, nem adott a formaságokra. Felugrott. Talán azért volt számára olyan sietős a felszólalás, mert a múltja nem volt egészen feddhetetlen. Péteri Pista mesélte el róla később, hogy Kornél nem született demokratának. Nagy kedvvel leplezte le a kulákokat. Így például vidéki útjain  baromfifelvásárlónak adta ki magát, így férkőzött az emberek bizalmába, szidalmazta a rendszert, s amikor a háziak sem rejtették véka alá a véleményüket, nem átallotta megírni, amit tőlük hallott. Ezzel együtt nagyon sajnáltam, amikor Kornél később ezért a felszólalásáért börtönbüntetést kapott. Ne kérje számon senki rajtam, mit mondott akkor. De azt sem tudnám elmondani, vajon miről beszéltem volna, ha akkor én kapok szót? Ha úgy tetszik, ez volt az első szerencsés véletlen, amikor néma statiszta maradtam.

Az egyetemen lezajlott összejövetel után nem egyedül mentem be az MTI szerkesztőségébe. Meg nem tudnám mondani, hogy huszan vagy harmincan kísértek-e el. Tény, hogy az irodaházban lévő két kis szobánk dugig tele lett. Esküdni nem mernék rá, de alighanem elkészítettem az én kis tudósításomat. Gál Zsuzsa pedig, mialatt a géptávírónk már jócskán megkésve adta a fővárosi tüntetések krónikáját, újra felhívta a Magyar Ifjúság szerkesztőségét, és ekkor már azzal a hírrel tete le a telefont, hogy a rádió épületénél lövöldöznek és halálos áldozatok is vannak.

És ekkor, a két szerkesztőségi szobában összzsúfolódott társaságból valaki felvetette, hogy át kell menni a színházba, és be kell jelenteni, hogy kitört a forradalom. Nyilvánvalóan 1848. március 15-nek az emléke sugalmazta ezt a javaslatot.

El is indultunk mind a huszan vagy harmincan. Az irodaház talán ha jó két-háromszáz méterre esik a színháztól. Mentünk, mendegéltünk, s eközben kis csapatunk egyre fogyatkozott. Mire a színház kapujához értünk, már mindössze hárman maradtunk. Lengyel János ifjú színész, Gál Zsuzsa és csekélységem. Ők ketten makacsul ragaszkodtak ahhoz, hogy be kell menni a színházba, egyenesen fel a színpadra, és közölni kell a nézőkkel, mi történik Budapesten.

Én védekeztem, hogy nem megyek. Egy tudósítónak nem az a dolga, hogy részt vegyen az eseményekben, hanem, hogy hű krónikás legyen. Száz kilón felüli testsúlyommal, egész megjelenésemmel különben sem válnék be márciusi ifjúnak. Ők viszont azzal érveltek, hogy egy forradalmi delegációnak minimum három tagúnak kell lennie. Ha én nem megyek velük, nem lesz hiteles a bejelentés. Így aztán végül is mentem.

A szolnoki Szigligeti Színházban, akkor már a változó idők jegyében, Lehár Ferenc Marica grófnőjét adták. Az előadás már a vége felé közeledett. Minket is megállítottak azzal, hogy mindenképpen várjuk meg, amíg a primadonna, a bonviván, a szubrett és a táncoskomikus együttes erővel el nem éneklik a Szép város Kolozsvár című dalt. És ez hangulati előkészítésként valóban nagyon ide illett. Ahogy önök is emlékeznek rá, a szöveg így szólt: “Szép város Kolozsvár, / majd ott lakunk a Szamosnál, / Hol minden minden piros, fehér zöldben jár.”

Amikor az utolsó akkordok elhangzottak, mi hárman, a színészek legnagyobb meghökkenésére bevonultunk a színpadra. Székely Jancsi, színész lévén, vitte a szót. Egy mondatára nagyon erősen emlékszem: “Míg önök itt szórakoznak, Budapesten a Rádió székháza előtt embernek nem nevezhető ávós vadállatok lövik a népet!”

A döbbenet óriási volt. Aztán Varga Dodó, a táncos komikus leoldotta nyakáról a nem vörösnek, hanem inkább bordónak minősíthető nyakkendőjét, és a zenekari árokba dobta.

Ezután elszavalta a Nemzeti dalt. Egy strófát ugyan kifelejtett belőle, de ez akkor senkit nem zavart.

Két olyan ember ült a nézőtéren, akinek a visszaemlékezéseit megismerhettem. Az egyik Kis Pista bátyám volt, az MTI tájszerkesztője, aki váratlanul utazott aznap Szolnokra, s arra készült, hogy közölje velem a jó hírt, miszerint a városi tanácsnál eldöntötték, hogy mint jól használható újságíró, a legközelebbi lakásosztásnál az új épületek egyikében otthonra lelhetek. Kis Pista megérkezvén beült a színházi előadásra, és éppen azon töprengett, hogy vajon még aznap este megtalálhatna-e, amikor váratlanul megjelentem a rivaldafényben. A tőlünk hallott hír hatására már nem éjszakázott Szolnokon, ehelyett gyorsan visszautazott Budapestre. Az élményeit csak jóval később mesélte el.

A másik ember, aki a nézőtéren ült, a műegyetem egyik tanársegédje volt. Vele csak a rendszerváltás után sikerült találkoznom. Ekkor meghívót kaptam, emlékezetem szerint az angyalföldi József Attila Művelődési Otthonba, hogy ott a Gulyás testvérek készülő dokumentumfilmje számára az örvenhatos élményeimről beszéljek.

Nagy szeretettel üdvözöltük egymást Köves Jutkával, aki akkor a Népszava munkatársa volt, a forradalmi események után viszont még a rádiótól bocsájtották el. Közös emlékeink hamarosan sorra kerülnek, de most azt mondom el, hogy annak a hosszú asztalnak a túloldalán, amelyhez ültettek bennünket, egy számomra ismeretlen férfi ült. Kiderült az illetőről, hogy ő volt 1956-ban a szolnoki egyetemi kar egyik tanársegédje. Elmondta többek között, hogy a nehéz napokban Nagy Imrével is találkozott, s ő kapott megbízatást arra, hogy az egyetemistákkal őrizze a Rádió adótornyát.

Visszaemlékezéseit imígyen kezdte: “Én 1956. október 23-án este éppen a szolnoki Szigligeti Színház tekintettem meg a Marica grófnő című operettet, amikor váratlanul bejöttek a színpadra az én egyetemistáim, és bejelentették a forradalmat.”

Én még csak el sem ítélem az illetőt. Ilyenek vagyunk. Kormányozható a memóriánk. Szerintem hitte is, amit mondott, nem is. Én számos bocsánatkérés után mondtam el, hogy egyetemisták nem lehettek a színpadra érkezők, mivel azok mi hárman voltunk. Azóta néha elgondolkozom rajta, hogy milyen furcsa: Szolnokon a forradalom érkezését három nem szolnoki illetőségű személy jelentette be.

(…)

Arra jöttünk rá, hogy tenyérnyi ez az ország, mégis, a különböző pontjain más és más hangulatban, más körülmények és feltételek között zajlottak 1956 történelmi napjai. Hogy a két szélső példát vegyük: Nyugaton kinyílt a korábban aknazáras határ, szabad volt a forgalom, jöttek a nyugati újságírók, fotoriporterek, elindult a segély, és nyoma sem volt és nyoma sem volt a félelemnek, a tartózkodásnak. A másik oldalon viszont, Záhonynál, a legmodernebbül felszerelt szovjet páncélos alakulatok hatalmas harckocsikon érkeztek, és előre nyomulva átdübörögtek például Szolnokon is, és nagy részük Cegléd térségében ásta be magát. Szolnokon két szovjet laktanya is volt, az egyik városrésznyi területen. Egy megmaradt szovjet katonai térképen is látható, amely könyvem címlapjára is került, hogy katonai főparancsnokságuk is Szolnokon volt. De úgy gondolom, az se volt mintegy, hogy valaki a Nagykörúton, esetleg a Korvin köz közelében lakott Pesten, vagy Budán, a zöldövezetben. Egyszóval az 1956-os emlékeket és az akkor tanúsított emberi magatartást is eszerint érdemes és kell megítélni.

(…)

1956. október 24-ének első óráit mondhatni bénultságban és rettegésben töltöttük. Ekkor hirdették meg Nagy Imre érthetetlen rendeletét a statáriumról, s közölték, hogy lakosok rakták ki az ablakba a rádiót, hogy a Pesten lövöldöző fiatalok számára elérhető legyen a hír, miszerint amnesztiát kap az, aki leteszi a fegyvert. Vidékről nézve szinte elképzelhetetlen volt, hogy az a néhány száz vagy ezer fiatal képes legyen ellenállni a szovjet hadsereg bennlévő alakulatainak, akik ráadásul magyar támogatókra is számíthatnak.

Szorongtunk, aggódtunk mást nem igen tehettünk. Aztán kiderült, hogy szívósabb és keményebb az ellenállás, minta amekkorára bárki is számíthatott volna. Következő kis hőstettemet akkor hajtottam végre, amikor az első Nagy Imre kormány megalakulását bejelentették, valamint azt is, hogy a pártban Gerő Ernő maradt a főtitkár.

Két gépírólány közül éppen egyik sem volt benn, amikor csörömpölni kezdett a géptávíró, és Halasi György, az MTI vidéki osztályának vezetője maga jelentkezett. Azt kérte, hogy Gerő Ernő főtitkárrá választásáról kellő lelkesedéssel adjunk hírt.

Én minden gépezettel születésem óta haragban vagyok, és a gépírás tudományának megtanulásától is megtartóztattam magam, annak ellenére, hogy újonc katonaként egy géptávírász szakaszban nyertek kiképzést. Mivel Vácott nem volt elég gépünk, úgy oldották meg a gyakorlást, hogy éjszakánként egy-két órára felköltöttek bennünket, biztosítani kívánván a kedvünkre való klimpírozást. Ebben az órában én folyamatosan a szóváltóközt nyomdostam, hadd csörögjön a gép, s ha valaki bejönnek, hallja, hogy milyen szorgalmas vagyok.

Akkor Szolnokon mégis elszántam magam, és nagy kínnal lepötyögtem: „Lelkes visszhangot adni nem tudok, mert itt olyan nicsen.”

Más csatornán alighanem a párt saját információs hálózatán át mégis sikerült egyetértő megnyilatkozásokat összekaparni. A rádió is bemondta egyebek között azt, hogy a martfűi munkások kitörő lelkesedéssel és egyetértéssel fogadták Gerő Ernő megerősítését a főtitkári székben.

Talán két óra sem telt el a rádiós hír után, amikor húsz teherautóval (hogy tudtak ennyit összeszedni, máig sem tudom), megérkeztek Marfűről a munkások Szolnokra, hogy hangot adjanak valóságos érzelmeiknek. Mivel akciójukhoz a helybeli gyárak dogozói is csatlakoztak, rövid úton nem csak az összes létező vörös csillagot pusztították el, de egyetlen olyan közhivatali tábla sem maradt épen, amelyen rajta volt a régi, Rákosi-féle címer.

Már itt megmutatkozott, hogy a forradalmi események előrevivői a munkások. Ők voltak azok, akik úgy vélték, hogy a sikertelenség esetén a legkevesebbet veszíthetnek. Így a martfűiek akcióikkal nem maradtak magukra, hanem a megyeszékhely számos ipari üzemének dolgozói is melléjük álltak. Az már ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy ha törik is ugyan a csúnya és undorító Rákosi címert, ha hangot is adnak elégedetlenségüknek, azért érzik és tudják, hogy meddig terjedhet a követelésük. Akkor és ott szó sem esett a reakciós, kapitalista uralom rehabilitációjáról. Mifelénk akkor mindenki - benne úgy vélem én is - bőségesen beérte volna azzal a bizonyos emberarcú szocializmussal, amit csak jóval később találtak ki.

(…)

Október 26-ra népgyűlés hirdettek Szolnok főterére, a Kossuth Lajos térre, a városi tanács épülete elé. Itt, a tér sarkán állt az irodaház, amelyben a megyei lap és az MTI szolnoki szerkesztősége is működött. Így csak ki kellett lépni az épület üvegajtaján, hogy részesei lehessünk az eseménynek.

Újságíró társaim bíztattak, hogy menjünk közelebb, de én az istennek sem akartam elmozdulni a lépcsőről, arra számítva, hogy bármikor beugorhassak, ha nem várt fordulat következnék be. Végül még szégyelltem is az óvatosságomat. Igaz, akkor még nem tudhattam, hogy a fővárosban a Parlament előtti Kossuth téren milyen szörnyű módon ért véget egy hasonló, de sokkal jelentősebb összejövetel. Ugyanígy az csak a rendszerváltás után derült ki, hogy Tiszakécskén a templomból kijövőket, amikor a téren csoportosultak, a kecskeméti repülőtérről felszállt harci gépek géppuskatűzzel árasztották el, halálos sebeket és súlyos sebesüléseket osztogatva. Már a visszaemlékezéseimet írása közben levelet kaptam egy az időben Szolnokon szolgált katonától, aki nevének elhallgatását kérte. November 4-nek hajnaláról írt fontos élményeket, de levelében azt is megemlítette, hogy eme még igen zavarosnak mondható napokban tisztasági fürdőbe vitték őket, amikor a szolnoki színház közelében, egy államvédelmi egyenruhás alakulatot vettek észre. Tehergépkocsikon golyószórós katonák álltak, és volt ott jó néhány motorkerékpáros is a biztosításukra. Ezt az alakulatot később visszavonták, de vajon nem lehetett-e kapcsolat a két esemény közt?

Ha a népgyűlést tudósítanom kellett volna, nagy bajban lettem volna, de szerencsére az MTI központja ez időben az efféle hírekre nem volt vevő. Valaki néhány szót mondott ugyan a városi tanács erkélyéről, de senki sem figyelt rá. Egy szűnni nem akaró szavalókórus egyre csak azt ismételte: „Pintér, Csáki mondjon le!” Jó fél éve éltem akkor már Szolnok városában, de bevallom, fogalmam sem volt arról, hogy ki az a Pintér és ki az a Csáki, akinek lemondását, távozását ily makacsul követelik. Percek teltek el, de aztán mind a két személy előkerült, és maguk jelentették be ingerülten, hogy lemondanak. A szolnoki kollegáink mondták el később, hogy Pintér a városi tanács vb-elnöke volt, akit lakáspanamáiért utáltak, Csáki pedig a megyei pártbizottság egyik titkára volt. Azt, hogy az ő távozását miért követelték, azt máig nem tudnám megmondani.

Ezen a napon választották meg egyébként a megyei Forradalmi Tanácsot és annak intéző bizottságát. Gerencsér Miklós MTI-s főnökömet az a megtiszteltetés érte, hogy Kocsár Józseffel az egyetemi gyűlésen megismert tanársegéddel együtt ő lett a sajtó- és rádiótájékoztatás felelőse. Ez a megbízatás annyira lekötötte, hogy az irodánkba már csak igen ritkán nézett be.

Volt azért egy közös élményünk, amit soha nem felejtek el. A megyei Forradalmi Tanács a városi tanács épületében működött, mert azt kisebbnek, otthonosabbnak ítélték. A Tisza-hídnál lévő óriási épület, amelyben a megyei tanács székelt, s amelyre később a november 4-ei eseményekre utalva pompázatos emléktáblát tettek, oly kihalt volt, mint valamiféle elátkozott kísértetkastély.

Miklós javasolta, hogy sétáljunk át oda, és mi bementünk a nyitott ajtón. Se portás, se semmi, kongott az egész hatalmas épület az ürességtől. Mi pedig csak mentünk, mendegéltünk, míg végül a megyei tanácselnök reprezentatív irodájában kötöttünk ki. De. Juhász Iméréné munkásasszony töltötte be korábban az elnöki posztot. Helyettese, egy Horváth nevű gonosz, öreg káder, és Csótó elvtárs volt a mezőhéki Táncsics termelőszövetkezet elnöke. Lehet, hogy Mezőhéken szerették, mert mindenféle ingyenek beruházásokat ki tudott járni, de a valóságban egy böhömnagy, dölyfös parasztkáder volt, de leginkább Bessesenyi Ferencre hasonlított, midőn kiváló színészünk a falusi dúvadot alakította egyik filmjében.

Ott voltunk tehát az irodában, ahonnan Juhászné úgy pucolt el, hogy még a K-telefonkönyvet is elfelejtette eltenni. Miklós felvette a fene titkos telefon kagylóját, és kiderült, hogy működik.

No, akkor én most felhívom Barcs elvtársat! - közölte. Barcs volt a rádióból való kiszakadása óta az MTI rendíthetetlen elnöke, aki a Rajk-perben népi ülnökként elévülhetetlen érdemeket szerzett, s volt baloldali kisgazda létére sem tudták a kommunista aspiránsok elmozdítani a székéből.

- Halló! Barcs elvtárs? Itt Gerencsér beszél Szolnokról. Legyen olyan kedves, mondja meg nekünk, hogy mihez tartsuk magunkat a mai helyzetben?

Miklós úgy tartotta a kagylót, hogy én is halljam a választ:

- Ítéljék meg maguk, a helyi körülmények szerint.

Hát ebben maradtak.

(…)

A tankok egyébként valóban nem sokáig rongálták a szolnoki utca aszfaltját. Amit ennek okául most elmesélek, arról nem volt módom meggyőződni, de úgy érzem, hozzátartozik a forradalom legendáriumához.

Állítólag az október végi hideg napokon a szolnoki diákok egy nagy csapata - lányok és fiúk - kimentek a Tisza-hídra. Odafeküdtek a hídra, keresztbe, méghozzá úgy, hogy a lányok foglalták el az első sorokat. Jött az újabb páncélos alakulat, és az első tankból kibámuló parancsnok döbbenten észlelte, milyen akadály tornyosul előttük. Megállt az oszlop, aztán a tiszt jelt adott, s a páncélos szörnyek rükvercbe kapcsoltak.

Volt öröm a hídon! A diákok - joggal - boldogan ünnepeltették magukat. Tettük, ha valóban igaz volt, a pesti srácok hőstetteihez mérhető.

Az viszont tény, hogy a szovjet csapatok Szolnok városa fölött - órák alatt - egy új pontonhidat tettek a folyóra, és folytatódott a harckocsik elvonulása a főváros felé - most már Szolnok elkerülésével.

(…)

November negyedikén hajnalban hatalmas dörrenésre ébredtem. A bekapcsolt rádióból a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány szózata szólt. Az albérleti szobám ablakából, a káposztáskertek mögött, a szolnoki rádió épületére lehetett látni. Hamarosan elterjedt a hír, hogy erre az épületre lőttek a benyomuló szovjet csapatok, és innen mondta el beszédét Kádár János. Mint később kiderült, egyik feltételezés sem volt igaz. Az egyetlen ágyúlövést a városszéli magyar laktanyára adták le, Kádár beszédét pedig feltehetőleg vagy már a Szovjetunióban, vagy a nagyobbik szolnoki szovjet laktanyában (mivel kettő volt belőle) rögzítették hangszalagra.

Nem került be eléggé a köztudatba az a hitelesnek mondható információ, amelyet Szekeres elvtárs, az időben az MSZMP városi párttitkára, majd később a karhatalom egyik megyei parancsnoka mondott el a rendszerváltás után. November 3-án délután, három katonai szállító helikopter szállt le a nagyobbik szovjet laktanyában. Ez után nem sokkal őt, és a megyei másodtitkárt odarendelték. Ketten várakoztak a laktanya kultúrtermében, amikor kinyílt az ajtó és előjött Kádár, valamint Münnich elvtárs, és velük együtt Mikojan, Szuszlov, Szviridov, és még két-három szovjet tábornok. Ez volt Kádár első találkozása a magyar néppel kormánya megalakulása után. A két álmélkodó helybeli elvtárs lelkére kötötte Kádár, hogy vasárnap mindenütt legyen nagymise, gondoskodjanak a megfelelő élelmiszerellátásról, és biztosítsák a lakosság nyugalmát.

Nem túlzás azt mondani, hogy néhány napig Szolnok volt az ország fővárosa. Nem csak a megszálló szovjet csapatok parancsnokai tartózkodtak itt, hanem Kádár és Münnich ki sem mozdultak a szovjet laktanyából. Az akkoriban elterjesztett hírekkel ellentétben Kádár be sem tette a lábát a Tisza-hídnál lévő megyei tanács épületébe (amely később Berecz János jóvoltából emléktáblát kapott). Ebben az épületben Apró Antal, mint a sebtében összetákolt kormány tagja volt a legrangosabb személy, jó néhány segítővel. Az ő irányításukkal jelentették meg újra a rosszemlékezetű Szabad Népet, amelyet aztán szovjet katonai repülőgépeken szállítottak az ország különböző pontjaira.

Szolnokon az időben egyetlen megyei újság jelent meg, amelynek munkatársai többé-kevésbé szinte kivétel nélkül kompromittálódtak a forradalmi napokban. Ennek a megfélemlített, megzavarodott kis csapatnak kellett volna megtalálnia a bonyolult helyzetben követendő politikai mondanivalót és stílust. Ami azt illeti, irányítók bőven akadtak. Andics Erzsébet professzornő, a férje, Berei, és a “nagy közgazdász” Friss István, sűrűn látogatták a szerkesztőséget. Bőségesen osztogatták a szempontokat, de ki tudja miért, a három írástudó közül egyik se vetett papírra egyetlen sort sem. A lap felügyeletét egyébként a háttérből maga Apró Antal vezényelte, de a személyes megnyilatkozástól ő is erősen tartózkodott. Ezek után könnyen elképzelhető, hogy mi volt a lapban. Mivel megfelelő információk nem álltak rendelkezésre, az ellenforradalmat gyalázó szitok, átok tömeg töltötte ki az oldalakat.

Később érthetővé vált a szolnoki irányítók tartózkodása. Kádár János egy szovjet rohamlövegben két-három nap múlva megszökött saját elvtársaitól, és áttette székhelyét a Parlamentbe. Nem sokkal később Fehér Lajos szerkesztésében Budapesten megjelent a Népszabadság első száma, amely mélységesen elítélte a szolnoki Szabad Népet, amit gyakorlatilag illegális szennylapnak minősített. Az elvtársak tehát, ahogy csak tehették, csomagoltak és siettek a fővárosba, hogy biztosítsák pozícióikat.

(…)

Szégyen és gyalázat, de lassan már hat évtizedes újságírói múltam során mindössze két alkalommal sikerült felkeltenem a világsajtó érdeklődését, de egyikben sem volt sok köszönet. Az első 1956 novemberében történt.

Sokáig nem volt világos előttem, hol és mikor ment homok a fogaskerékbe. És ez nagyon jellemző. A rendszerváltás után megírtam memoáromat ezekről az időkről, de a pontosítás csak ezután következett. Úgy avatom tehát be az olvasót, ahogyan előttem is kitisztult végül, hogy mi és hogyan történt akkortájt.

Előbb egy részletet idézek már említett könyvemből:

“Ahogyan teltek-múltak a napok, újra munkába lendült cégem, a Magyar Távirati Iroda is. Olyan igénnyel álltak elő, hogy kétféle információt küldjünk. Nagy A betűvel jelöljük azt, amit a lapokba szánunk, nagy B betűvel pedig írjunk bizalmas jelentéseket a közállapotokról.

A városban járván szereztem egy olyan értesülést, amelyet gyorsan megfogalmaztam, úgy érezvén, hogy segíthetek vele, A híradás lényege az volt, hogy Szolnokon az ipari üzemekben már elkezdődött a termelés, de a járműjavító, a cukorgyár, a Tiszamenti Vegyiművek és a papírgyár dolgozói újra sztrájkba léptek. Ennek oka, hogy Budapestről az orosz határ felé, két szögesdrótos ablakú vagonban magyar fiatalokat vittek, akiket a harcokban való részvételük miatt tartóztattak le. A fiatalok kiabáltak, leveleket dobtak ki az ablakon - ez okozta a felzúdulást a városban.

Ezt az információt én belső tájékoztatásra szántam, s a legnagyobb megdöbbenéssel észleltem, hogy délben, amikor otthon ebédeltem, a Kossuth Rádió bemondja az általam megfogalmazott hírt. Csak akkor, egyetlenegyszer.

Csak jóval később tudtam meg, hogy mi történt. Kiss Pista bácsi, akit már emlegettem, s aki a szolnoki színházban látott, amikor bevonultunk forradalmat jelenteni, aznap ügyeletes szerkesztő volt a belpolitikán, és a hírt “véletlenül” a rádióhoz is elküldte. Ott az ismert külpolitikus,. Köves Tibor felesége, Köves Jutka volt éppen a hírszerkesztő, s megint csak “véletlenül” beletette a napi anyagba. Pista bácsi dorgálást kapott, Köves Jutkát viszont kirúgták. (…)

(…)A hír tehát szanaszét repült az éterben. Sok kósza történet terjengett akkoriban arról, hogy fogolycsoportokat visznek ki a Szovjetunióba, de ezeket a kommunista diktátorok letagadhatták, és le is tagadták. Itt azonban másról volt szó: hivatalos beismerésről.

Délután, amikor szokás szerint nyüstölni kezdtem főbérlőm öreg rádióját, a Szabad Európa, az Amerika Hangja és az angol rádió is mind vezető helyen mondta a két bedrótozott vagonról szóló hírt. El lehet képzelni, milyen félelmek közepette hajtottam álomra a fejemet.

Aztán ránk virradt a következő nap. Ez még nagyobb döbbenetet hozott. Az ENSZ-ben ugyanis Cabott Lodge szenátor, az amerikai delegátus vezetője felolvasta az én Szolnokról küldött jelentésemet. Ennek következtében természetesen a már említett rádiók híradásaiban megint csak erről beszéltek.

Teltek-múltak a napok, s én nem tudtam elhinni, hogy az ügynek nincs következménye.

Csaknem négy évtizedet kellett várni arra, hogy megtudhassuk, hogyan reagáltak a hír megjelenésére Kádárék és a legfőbb szovjet vezetők. Ekkor hozta ajándékba a szovjet párt főtitkára azt a bizonyos “Jelcin-dossziét”.

Jelcin 1992 novemberében Budapestre látogatván, a jó szándék egyik gesztusaként átadott több fontos ’56-os iratot, amelyek az SZKP KB elnökségének magyar vonatkozású megbeszéléseit, illetve az e plénum elé került különböző jelentéseket tartalmazták. Ezek között találhatjuk meg azt a jelentést is, amelyet a Maléter-delegációt letartóztató Szerov és a kártyákat keverő Andropov nagykövet küldött ebben a témában:

“A mai nap folyamán több ízben is felhívott telefonon Kádár és Münnich elvtárs (mindketten külön-külön), s közölte, hogy a szovjet katonai hatóságok egy vasúti szerelvényen a fegyveres felkelésben részt vett magyar fiatalokat szállítottak a Szovjetunióba. Kádár és Münnich ezzel kapcsolatban kijelentették, hogy nem helyeslik az ilyen szovjet eljárást, mert szerintük ez késztette a magyar vasutasokat általános sztrájkra, és rontotta el az egész belpolitikai helyzetet. Ma este a budapesti Kossuth Rádióban tendenciózus közlemény hangzott el magyar fiatalok Szibériába szállításáról.

Münnich elvtárs azt kéri, hogy a szovjet csapatok parancsnoksága hivatalos sajtóközleményben jelentse be, hogy Magyarországról senkit nem szállított és nem is fog a Szovjetunióba szállítani. Münnich elvtársnak azt mondottuk, hogy megvizsgáljuk a dolgot, és holnapra választ adunk.

Ma, november 14-én Csap állomásra irányítottak egy kisebb szerelvényt, olyan letartóztatottakkal, akik a vizsgálati anyagban úgy szerepelnek, mint a fegyveres lázadás tevékeny résztvevői és szervezői. A szerelvény útja közben a foglyok két állomáson cédulákat dobáltak ki, amelyeken tudatták, hogy Szibériába viszik őket. Ezeket a cédulákat magyar vasutasok felszedték, és értesítették a dologról a kormányt. A mi vonalunkon utasítás ment arra, hogy a jövőben a letartóztatottakat zárt gépkocsikon szállítsák megerősített konvojjal.

Holnap, a Münnich elvtárssal való megbeszélésen Szerov elvtárs azt fogja mondani neki, hogy azért akartuk a letartóztatottak egyik kis csoportját a szovjet-magyar határ közelében lévő épületben elhelyezni, mert Magyarországon nincs olyan, a foglyok elhelyezésére kellően felkészült börtön, ahol biztosítani lehetne az objektív vizsgálat lefolytatását.

Szuszlov és Arisztov elvtársakat tájékoztattuk a fentiekről.

1956. november 14.

Szerov, Andropov.”

(…)

Az igazi élményt azonban a Köves Jutkával való találkozás jelentette. Hajdan ott, azon a bizonyos mezőgazdasági kiállításon, napokat töltöttünk együtt. Én tudtam, hogy ő emiatt a hír miatt került lapátra, de ő nem tudta, hogy a hírt én fogalmaztam. Ekkor mondta el, hogy mi történt tulajdonképpen.

A rádió vészes hírszegénységben szenvedett. Aztán Kiss Pista bátyánk jóvoltából a kezébe került az én anyagom. Elkezdte olvasni, s az első mondatok nagyjából így szóltak: “Szolnokon a járműjavító, a cukorgyár, a Tiszamenti Vegyiművek és a papírgyár dolgozói már felvették a munkát…” Köves Jutkának ennyi elég volt: a szöveget nem olvasta tovább, hiszen azt hitte: egy pozitív hír következik. Mivel a bemondó már elindult a mikrofonszobába, az utolsó pillanatban a kezébe nyomta a hírt, a bemondó pedig gyanútlanul elkezdte olvasni kezdte a szöveget. Csak a szöveg olvasása közben bukkantak elő a szögesdrótos vagonok. Annyira megzavarodott, hogy nem állt le, és végigolvasta az előtte lévő papírt.

Szó sem volt tehát ellenállásról, megtervezett lázadásról, csupán egy technikai hiba következett be. Szerencsére egy olyan hiba, amely talán százak életét mentette meg.

(…)

Úgy vélem, a Magyar Távirati Iroda irányítói jól vizsgáztak a számonkérés nehéz időszakában. A központban dolgozók közül senkit le nem csuktak, és mindössze egy-két elbocsájtásra került sor. Sokkal bonyolultabb volt a helyzet vidéken. Itt minden munkatárs saját felelősségére ténykedett, és jó néhányan voltunk, akik abban a történelmi helyzetben elmondtuk saját véleményünket. Nagyobb részében akadtak olyan kollegák, akik vagy már korábban is dolgoztak a megyei lapnak, vagy csak ebből az alkalomból léptek előre.

Amikor a számonkérés elkezdődött, nem volt könnyű kinyomozni, hogy ki, mikor, hol és mit mondott. Engem például beengedtek a megyei forradalmi tanács ülésére, aztán a rendőrségre behívatva megpróbálták kierőszakolni, hogy adjam át jegyzeteimet vagy ha az nincs meg, emlékezetből írjam le, hogy mi történt, mi hangzott el. A jegyzetről azt hazudtam, hogy már eldobtam, az elhangzottak emlékezetből való leírását pedig nem vállaltam el.

Ott voltak viszont a megyei lapok, benne a cikkeinkkel. Az írások alapján már nagyon egyszerű volt a számonkérés. Itt viszont komplikálta a dolgot az, hogy minden megyében csak egy lap volt, annak egy csapata, s ha lefogják volna őket, akkor nincs, aki csinálja az újságot. Így egyelőre türelmesek voltak az elvtársak, általában egy-egy laptól csak jóval később tartóztattak el egy-két embert. Az MTI-sek azonban nem voltak “a mi kutyánk kölykei”, nagy részüket a központból vagy máshonnan helyezték oda, így náluk szigorúbban lehetett alkalmazni a felelősségre vonást.

Az MTI központja ez ellen úgy próbált védekezni, hogy azokat, akik “sárosak” voltak, gyorsan idébb-odébb helyezgette. Én is így kaptam meg Szilveszterkor Petőcz Tibort munkatársnak Kaposvárról. (Ekkor már Gerencsér Miklós eltávozott az MTI-tól, és én lettem Szolnokon a főnök.)

(…)

A sztrájkhullám csillapodtával újra dolgozni kezdtem a megyei lapnak és a rádiónak is. Úgy tűnt, hogy megúszom a felelősségre vonást. Ám valamikor már az 1957-es esztendő kezdetén magához hivatott a megyei pártbizottság agit-prop titkára, beszélgetésre. Előbb megdicsért, majd felszólított, hogy írjak kedvük szerint való cikkeket. Mindjárt meg is rendelt egyet a karhatalomról, ahol az öreg bolsevikok a fiaikkal együtt szorítják a fegyvert.

Ez időben már elkezdődött az ellenforradalmárok fenyítése, verése. Hivatalból Tisza József volt begyűjtési minisztert, aki Szolnok megyei első titkár is volt, egy munkásgyűlésre Túrkevére kísértem. A vacsoraasztalnál hat helybeli karhatalmista ült és csak egy civil. Azzal tréfálkoztak, hogy felveszik az éjszakai műsorra, és lejátsszák, vagyis megverik. Kérdésemre, hogy hány embert vettek fel eddig a műsorra, büszkén jelentette ki az egyik, hogy kilencvenet. A hallottak alapján elutasítottam, hogy a karhatalmisták dicsőségét zengjem. Ezt követően néhány nap múlva az agit-prop titkár képes volt felkeresni az MTI-t, és követelni, hogy mondjanak föl nekem. Burján Sándor úgy döntött, hogy mielőtt a felmondás ügyében határoznának, értesíti Kádárnét, aki ez időben a Parlamentben a férje titkárságát vezette. Kádárné meghagyta, hogy küldjem fel az ?56-os cikkeimet, majd ennek alapján dönt.

Ezt a dossziét máig őrzöm házi archívumomban. Hosszú, kegyetlen hónapok következtek. A megye és a város vezetői nem álltak szóba velem. Az MTI-nek küldött tudósításaimat csak annak köszönhetően készíthettem el, hogy a megyei lapnál dolgozó újságíró barátaim megszántak, és tőlük kaptam az információkat az eseményekről, a különböző történésekről. A lapba már nem írtam, a rádió kapuját nem léphettem át, otthon kuksoltam, s vártam, milyen döntés születik sorsomról. Csak 1957 nyarán született meg a kedvező döntés. Burján Sanyi közölte, hogy alighanem áthelyeznek Miskolcra, de meg kell várnom, amíg az utódomról gondoskodnak.

Az igazán meglepő fordulat az volt, hogy berendeltek a központba, ahol Burján Sanyi azzal fogadott: szedjem a sátorfámat, menjek át a Parlamentbe, és köszönjem meg Kádárnénak, amit értem tett.

Mire az Országház kapujához értem, már megvolt a belépőm. Egy katona kísért fel Kádár Jánosné szobájába. Erre az időre már vége lett az egymás sarkát taposó delegációk rohamának. Csendes, kihalt volt a Parlament.

Kádárné közölte, hogy kijön majd beszélgetni, üljek le, és várakozzak a folyosón.

Hosszasan üldögéltem egyedül a bordó pamlagon. Ez a helyzet teljesen irreális volt, hiszen a helybeliek szándéka szerint nekem a vádlottak padján vagy a börtönpriccsen kellett volna már üldögélnem.

Azt hittem, néhány perces lesz csupán ez a kihallgatás, ehelyett legalább egy órát beszélgettünk. Így utólag visszaemlékezve elég nagy lehetett Kádárék elszigeteltsége. Folyamatosan csak bizonyos emberekkel találkozhattak. Az asszony információkat akart szerezni. Kádárné ez időben nem volt még az a mindenbe belekotyogó Mariska néni, akiről később oly sok gúnnyal, csúfondárosan beszéltek. Nagyon is összeszedett és magabiztos volt:

- Elolvastam a cikkeit. Néha elvetette a sulykot. De becsülöm azért, hogy az elkobzott írást elküldte. Tulajdonképpen nem lehet csodálkozni azon, hogy amikor módja volt rá, mondta a magáét. Végül is, amikor be akartuk szervezni a pártba, akkor is ki merte jelenteni, hogy rossz párttag lenne és bizonyos dolgokról saját véleménye van. Nem szított gyűlöletet, nem akart bosszút állni, mint sokan mások. Szilvási Lajos ügyében is közbelépett, a Ne lincselj! című cikke miatt.

Aztán így folytatta:

- Tudja, kiket fogunk mi elítéltetni? Azokat a volt kommunista írókat és újságírókat, akik hagyták magukat ajnároztatni, és akik a kritikus helyzetben szembefordultak velünk és a leghangosabbak voltak. Gondolom, ezzel egyetért?

(…)

Most, visszatekintve az eltelt évekre, megpróbálok számot adnia arról: mit köszönhetek az MTI-ben eltöltött másfél évtizednek. Mindenekelőtt a névtelenséget. Mert annak idején bizony nagyon bosszantott bennünket, ha egy-egy érdekes információnk vagy jól sikerült tudósításunk csak úgy anonim módon járta be a magyar sajtót, a dicsőségből pedig semmi sem jutott. Akkor a főnökök azt mondták, hogy aki annyira szereti a szignóját, az nevének kezdőbetűit hímeztesse bele az ingébe és azt nézegesse. Később derült ki, hogy ez a háttérben maradás szerencsét hozott.

Az MTI-s munka nagymértékben befolyásolta világszemléletünket. Tulajdonképpen minden felelősség nélkül tartózkodhattunk politikaközelben, és egymást informálva, egymást nevelve alakítottuk ki azt az egymást közti humort, olykor cinizmust, amely elviselhetővé tette számunkra az életet.

Nem utolsó sorban a kapott értéket az jelentette, hogy ha akartuk, ha nem, meg kellett tanulni fegyelmezetten, gyorsan, pontosan és röviden fogalmazni. (Ez talán ezen a munkámon nem igen látszik, de a memoár azért egy más műfaj.)

Az MTI védettséget is adott. Becsületes kollegák nélkül aligha úszhattam volna meg az 1956-os szereplésemért kijáró büntetést. (Igaz, akkor most dicsekedhetnék üldöztetésemmel, de úgy vélem, sokkal jobb, hogy nem így történt.)

Ha volt cégemnek így utólag tanácsolhatnék valamit, csak annyit mondanék: legyen büszkébb a múltjára, hiszen ott a helye jelentős nemzeti intézményeink között. És talán a régiek közül másokat is érdemes lenne megkeresniük.





Hírek (1956) | Hírek (2006) | Archív fotók | 1956 Magyarországa | Kronológia | Szól a rádió | Röplapok | 56 és az MTI
MTI Zrt. 2006 © Minden jog fenntartva
Impresszum
Az oldal elkészítéséhez nyújtott segítségért köszönet az
1956-os Intézetnek és az OSZK Történeti Interjúk Tárának