Interjú Farkas Tamás fotóművésszel, az MTI fotósával, emlékeiről, 1956-ról
Az interjú készítésének időpontja: 2006. augusztus 3.
Az interjút készítette: Weberné Zsikai Mária

- Hogyan került az MTI-be?

- A háború után nem sokkal, hogy úgy mondjam pártutasításra megszületett a Fotó Kisipari Termelő Szövetkezet. Így ahogy mondom. Azt hiszem 48-ban. Igen. A leghíresebb magyar fotósokat nagyon csúnyán államosították. Túlzás nélkül. Az akkori világhírességeket, fotóművészeket Vadas Ernőtől a Seidneren (Seidner Zoltán) át Járaiig behajtották az archívumukkal együtt ebbe a Fotó Kisipari Termelő Szövetkezetbe. A másik Szövetkezet a „Mosoly Albuma” címet viselte… Elég vicces módon később a Fotó Kisipari Termelő Szövetkezetet is államosították. Ebből lett a Magyar Fotó Állami Vállalat, az MTI Fotó jogelődje. Így lettem én is az MTI fotósa.

- Kérem, meséljen a forradalmi napokról.

- Ahogy felhívott, és beszélgettünk, kezdtek visszajönni az emlékeim. Különösen az maradt meg bennem élénken, amikor úgy október 30-a körül, úgy saccolom, a Külügyben a kezembe nyomták a szolgálati útlevelemet. Az MTI Fotó szerződésben állt különböző világcégekkel és nem volt már posta. Úgy döntött a felsőbb vezetés, hogy pontosan ki, már nem tudom (akkor egyébként a személyzeti osztály vezetője Kádár Jánosné volt az MTI-ben), hogy egy csomagot kell kivinni Bécsbe. Össze volt csomagolva ugyanaz az anyag vagy tízszer és azt ki kellett vinni Bécsbe és postára adni. Mária néni elküldött engem. Már háromszor kaptam meg Kádárnétól az útlevelemet, hogy miért pont én, azt nem tudom. Nem voltam párttag soha. És ő ezt tudta. Elmentem az útlevelemért és a Külügy ablakából kinézve láttam a Parlament alatt a rakparton az orosz páncélosokat. Az orosz katonaság teherautói vonultak délnek, Csepel irányába. Én azelőtt valami különleges szerencse folytán már kétszer voltam Bécsben, tehát nem mozogtam kint idegenül. Sőt a Gobbi Hilda által szervezett híres, neves színészhajóval hivatalból mentem ki, mert én voltam akkor a fő színházi fotós. Bécsben elmentem az ottani újságíró-klubba is. Ott már volt ismerős. Azzal bíztak meg, hogy egy csomagot bontsunk fel, adjuk el a képeket, és abból addig éljünk, amíg vissza tudunk jönni. Azért beszélek többes számban, mert az ötlet onnan eredt, hogy Heller Andor a színes laboratórium vezetője több hétig kint volt Belgiumban a GWERT-nél, az egy óriás-vállalat volt, talán még most is létezik. Színes laboránsi tanfolyamon vett részt és a kiszállási pénzéből vett egy jobbkormányos angol kiskocsit. Vele mentem Bécsbe. Vezetni alig tudott. Nem tudom, hogy jutottunk ki Bécsbe, de megtanultam félni. Az ő kocsijába pakoltuk az egész anyagot és elmentünk. Az ottani irodáknak szétosztottuk a képeket, illetve feladtuk postán. Azután Heller eltűnt. Soha többé nem láttam. Kiderült, hogy kiment Amerikába.

- Mi történt az október 30-át megelőző napokban, mielőtt teljesítette volna a bécsi szállítást?

- Valamelyik színházban voltam fotózni a főpróbát. Elterjedt a tüntetés híre így gyorsan bementem a MUOSZ-ba. Azelőtt minden este ott voltam, ott éltünk a klubban. Onnan bevergődtem a Magyar Fotóhoz, ami akkor már beolvadt az MTI-be, de helyileg akkor, még a Tanácskörúton volt. Láttam, hogy az Astoria felől hatalmas tüntető tömeg közeledik. Az emberek nagyon fegyelmezetten, egymásba karolva haladtak a Bajcsy-Zsilinszky út felé. Fogtam a gépem, és egy a tüntetők mellett haladó teherautó lépcsőjére ugrottam. Erről a jelenetről film is készült, amit Berecz János és Mátrai Mihály készített. Ezt később volt, aki az orrom alá dörgölte…..Ezzel a menettel érkeztem aztán a Bem térre, ahová csatlakoztak a Petőfi tér felöl érkező tüntetők is. Ott hallottam, hogy a Petőfi téren Sinkovits Imre csodálatosan szavalt. Ma már nem tudok visszaemlékezni, hogyan kerültem a Rádió épületéhez. Elterjedt a híre, hogy ott lövöldözés volt. Odamentem. Buzgott bennem a fotóriporteri kíváncsiság. Kár volt. Még mindig elég maradt az ott használt könnygázból ahhoz, hogy a lehető legsürgősebben eljöjjek a helyszínről. Fuldoklottam, ömlött a könnyem. A közelben összetalálkoztam Lózsi Jánossal, aki a Szabad Nép kultúrpolitikai rovatvezetője volt. Azt mondta, túl bátor vagyok. Erről mind a mai napig más a véleményem. Bátor az, aki fel tudja mérni a veszély nagyságát, a kockázatot, és ennek ellenére, ennek tudatában cselekszik. Én vakmerő voltam, talán ma is az lennék. Meggondolatlan, felelőtlen.

- Amit most elmondott, az eseményekből következtetve 23-án volt.

- Igen ez 23-án volt. Elindultam hazafelé a Duna-parton, végig a Margithíd irányába, amikor észrevettem, hogy a pártközpontnál óriási nyüzsgés van. A pártközpont az az épület volt, ami most a televízió háta mögött van. Odamentem. Ahogy közelítettem, két markos pali elkapott, fölemelt és úgy vittek be, hogy a szó szoros értelmében a lábam nem érte a földet. Megkérdezték, ki vagyok, mi vagyok. Bemutatkoztam. Mit keresek itt? Megyek haza, tömeg van, gondoltam megnézem, hogy mi van. Elengedtek, mert a reprezentatív gépkocsipark sofőrjei ismertek, cipeltek ide-oda, amikor delegáció volt. Mondták, hogy MTI, Farkas, és elengedtek.

A másik élmény, hogy a Parlament előtt óriási tömeg volt és követelték Nagy Imrét. A nyakamban volt a vaku és a fényképező és fölmásztam az oroszlán mögé. Lenéztem és tudtam képeket csinálni. Nagy tömeg volt. Arra emlékszem, hogy meggyújtottak újságokat és fáklyákat. Fényárban úszott a tér. A baj az volt, hogy egyre nagyobb lett a tömeg. Valaki a lépcsőn mögöttem felbukott, megbotlott, s az egész sor, mint a dominó. Az tényleg félelmetes volt. Ott nem voltam vakmerő, ott be voltam gyulladva. A tömeg folyamatosan skandálta, hogy Nagy Imre nevét. És akkor kinyílt a balkon ajtaja, majd újra becsukódott és újra kinyílt. A tömeg ordított és nőtt és megjelent Nagy Imre. Alig lehetett látni, mert sötét volt. Lehetett érezni a hangján, hogy nagyon meg van rendülve, és azt mondta, „Elvtársak!” Erre a tömegből jó néhányan, nem kettő, három „Nem vagyunk elvtársak” és erre Nagy Imre megállt és azt hiszem „Polgártársak!”- kal folytatta. Ez akkor megdöbbentő volt. „Nem vagyunk elvtársak!” Irtózatos tömeg volt. Ameddig a szem ellátott. Fantasztikus hangulat volt.

Másnap is bementem dolgozni és a többiek is. Általában bementünk dolgozni. Forrongott minden, mozgott bennünk valami, pláne egy fotóriporterben. Kíváncsi voltam, hol, mi történik.

- És mi történt azután?

- Már csak arra emlékszem, hogy hívattak, hogy Bécsbe kell egy csomagot vinni. Ezt meg is csináltam, de úgy döntöttem, hogy Ausztriából már nem jövök haza. Ez már 4-e után volt. Napok alatt 140 ezer ember ment ki. Másfél évig Kanadában éltem. Bécsben egészen groteszk dolgok voltak. Nekem volt gyökerem Bécsben, az albérlet és valami pénzem is. Megérkezett a húgom az urával, az MTI-ből egy csomóan. Akikkel beszélni tudtam, az a Munk Tamás, Samai, Tepliczki Éva

- Ők mit dolgoztak az MTI-ben akkor?

- A Munk Tamás, mezőgazdasági rovatvezető volt, fotóriporter, a felesége Samai Antónia is fotóriporter volt, azután Pálvölgyi, Hollenczer, Várkonyi Laci.

- Honnan szereztek információt az otthoniakról?

- Csak annyit tudtunk, amennyit azok mondtak, akik kijöttek. A Rákosi időben iszonyatos tortúra volt külföldre kijutni. Nyugatra kimehetett a focista, a sportújságíró, stb., de biztosították, valaki maradjon itthon, legyen kit azonnal lecsukni, ha nem jönne haza. Tehát elmentem októberben és visszajöttem1958 tavaszán, talán májusban teljes körű amnesztiával.

Az MTI-hez, mint kormányszervhez, nem vettek vissza. Elhelyezkedtem a Fővárosi Fotó vállalat riportosztályán. Visszakerültem korábbi munkaterületemre, divatot, táncot, színházat fotografáltam. Valakinek nagyon az útjában lehettem - talán egy volt tanítványomnak -, mert egyszer csak rendőrségi behívók érkeztek „tanúkénti kihallgatásra”. Azután az is abbamaradt, folytathattam a pályámat. Számomra a forradalom akkor ért véget.