Visszaemlékezések


Szerkesztett beszélgetés Hoffmann György fotográfussal, az MTI egykori fotógyakornokával
2006. augusztus 21. 15 óra Visegrádi utca 9.
(a beszélgetést készítette: Andreides Gábor)


- Mettől-meddig dolgozott Ön az MTI-ben?
- Hát az MTI akkor vette át a Magyar Fotót, körülbelül abban az időben, amikor én oda kerültem, körülbelül egy évet dolgoztam…már nem emlékszem pontosan dátumokra, de ’55-ben kerültem oda, mikor MTI Fotóvá vált a Magyar Fotó…talán egy-két hónappal azután kerültem oda és persze ’56 novemberéig ott dolgoztam. Akkor mentem el.
- A forradalom kitörését hogyan élte meg? Milyen volt a hangulat egy olyan helyen ahol mindenki a hírek első vonalában dolgozott, pláne azok, akik fotóriporterként dolgoztak?
- Először is az MTI Fotó meglepetés szerűen nem a riport dolgokkal foglalkozott elsősorban, hanem illusztratív fotográfiával. Sokkal kevesebb volt a riporter nálunk, már fotóriporter, mint az illusztratív, akik katalógust meg ilyesmiket csináltak. Az volt, hogy mi egyes helyekre kijártunk fényképezni, és ha korábban hazajöttünk, akkor az a nap befejeződött. És mi olyan három óra, négy óra körül kerültünk vissza, és akkor már mindenki izgult, hogy valami történik a Petőfi szobornál, és mennek a Bem tér felé.
- Ez egy szokásos munkanapként indult, semmit nem lehetett tudni?
- Nem.
- Önök, akik elmennek reggel dolgozni, kimennek az adott munkát elvégezni semmit nem tudnak…
- Na most, tudni kell azt, hogy akkor az MTI Fotó lent volt a Károly körúton1, és az első emeleti ablak az pont a Károly körútra nyílt szemben a Városházával. Akkor már kezdtek ott mozogni emberek az utcán, de csak délután már…és volt arról szó, hogy valami készül a Bem szobornál,én oda mentem. Be kell, hogy valljam, hogy engem sokkal jobban érdekelt a történelemcsinálás, mint a fényképezés. És oda mentem…van valahol egy képem a Keystone Foto csinálta, ahogy közvetlen ott a Bem szobor alatt állok. Ahol éppen…nem tudom már ki beszélt, nem hiszem, hogy Veres Péter. Egyszerre lett belőlünk — akik valójában nem voltunk riporterek — riporterek. Majdnem mindenki gépet fogott, és valamit fényképezett. Nem mindenki veszélyes dolgokat, de egyszerűen úgy éreztük, hogy ez itt most fontos. A laboratórium felkészült, hogy bármikor képek jönnek be azonnal elő tudják hívni őket. Még a színes is.
- Visszaemlékezéseiben azt írja, hogy Dalosné volt az, aki megkérdezte, hogy ki menne ki aznap. Dalosné volt a Fotó vezetője?
- Igen.
- Hogyan emlékszik vissza rá?
- Én úgy emlékszem rá, hogy egy rendes nő volt. Persze én akkor másképpen láttam. Én voltam az, aki fölment az MTI-hez, a Barcshoz — azt hiszem a Barcs volt akkor az igazgató — aláíratni, hogy mi elbocsátottuk őt. Én vittem föl a rezidenciára, valahol a Budai hegyekbe…már nem emlékszem a részletekre.
- A Barcsot elbocsátották?
- Nem. A Barccsal aláíratni, hogy elbocsátjuk az igazgatót, a Dalosnét. Mert azonnal megalakult a forradalmi bizottság, talán másnap. Én is tagja voltam, de én nem voltam…én nagyon keveset voltam benn, mert én effektív harcoltam.
- Az MTI Fotónak és az MTI-nek, a hírügynökségnek külön forradalmi bizottsága volt?
- Igen. Akkor még egy teljesen külön szervezet volt. Annak idején az MTI Fotónál a magyar fényképészet krémje volt. De olyan nevek, hogy a mai napig is akik fotóval foglalkoznak, jelentenek ezek nekik valamit. És fölvettek egy bizonyos mennyiségű gyakornokot, hogy legyen utánpótlás, akiket ezek az idősebbek képeztek ki, én is egy gyakornok voltam. A gyakornokoknak már volt azért fotó hátterük, és általában azok, akikkel dolgoztunk, akik tanítottak minket azok is majdnem, hogy egyenrangúnak fogadtak minket és szívesen tanítottak. Nem volt szakmai féltékenység. Rengeteget tanultam ott. Egy év alatt annyit tanultam ott, ’57-től ’91-ig Amerikában én nagyon jól megéltem abból, amit ott tanultam.
- Kik voltak akkor a cégnél a nagy nevek?
- Hát ugye a nagy fotósok a Vadas. A Vadas Ernő, Járai Rudolf, Sziklai Dezső – akitől nagyon sokat tanultam – , Fényes Tamás, Farkas Tamás, a Seigner Zoli bácsi – aki nekem nagyon sokat segített – akkor ott volt a Heller Bandi a színes laboratóriumot vezette, arról még fogok beszélni, a Tóth Laci…sokan. Nem tudok mindenkire emlékezni…a Horling Robi…
- A gyakornok kollegák közül kire emlékszik?
- Főképpen a Gárdos Péterre…Tudja, amikor kimentem, akkor én nem hittem volna, hogy én valaha visszakerülök Magyarországra. Próbáltam a múltat kitörölni az agyamból. A Gárdos Péterre azért emlékszem, mert azzal még iskolában is együtt jártam, úgyhogy máshonnan is, régebbről is ismerem. A szemem előtt vannak az arcok, de már nem emlékszem a nevekre…Közülük négyen kimentünk, azt tudom. Ketten beléptek az idegenlégióba, ott meg is haltak, azt hiszem Vietnámban…
- Az MTI Fotóból?
- Igen. Nem emlékszem a nevükre, sajnos ez már…különösen, mikor az ember már hetven év fölött van, akkor már nem annyira emlékszik…este már eszembe jutnak a nevek.
- Október 23. és október 25. közötti két nap az MTI Fotó épületében hogyan zajlott le? Folyamatos szolgálat volt?
- Majdnem mindenki bejött. Nem volt már kötelező, mert nem mentünk sehova dolgozni, de majdnem mindenki bejött, majdnem mindnyájan ott voltunk, néztük, hogy mi folyik, hallgattuk, hogy mi folyik, és a laboratóriumi munkások állandóan dolgoztak, mert hoztuk be a képeket, amiket – nem tudom tudja-e - aztán elvitt az ÁVÓ, de persze nem gondoltunk akkor arra, hogy ezek majd még embereknek ártani fognak később.
- Mielőtt rátérnénk az október 25-i eseményekre, azt még szeretném megkérdezni, hogy Önök október 25. előtt is különböző helyszínekre mentek ki és fényképeztek?
- Állandóan kimentünk és fényképeztünk. Volt, aki olyan biztonságos helyre ment, ahol nem félt attól, hogy valami történik, és volt közöttünk olyan aki tudta, hogy veszedelmes, de fellángolt benne a riporteri érzés.
- Október 25-én Dalosné kérdezte, hogy ki vállalkozik a tömeg követésére. Erre csak Önök vállalkoztak?
- A Dalosné megkérdezte, hogy ki az aki akar, és tud menni, és fel van készülve. És akkor a Péter és én jelentkeztünk.
- Más jelentkező nem is volt?
- Nem. Elég volt. Próbált a szervezet dolgozni, már olyan értelemben, hogy ami történik Magyarországon, azt meg kell örökíteni, és gondolom mások is voltak…ismételten mondom, én nem voltam olyan sokat bent, mert nagyon aktív voltam a forradalomban, különösen 25.-e után, amikor Pétert megölték.
- Próbáljuk meg visszaidézni a jelentkezésüket! Jelentkeznek, hogy mi szívesen tudósítanánk…
- És abban a pillanatban én kaptam akkor egy kamerát, mert nekem nem volt kamerám, amit ha jól emlékszem el is vettek tőlem a Parlamentben, nem emlékszem, hogy visszaadták volna. Nem tudom olvasta-e ezt a leírásomat róla?
- Igen.
- Abban benne van…Szóval nem emlékszem ilyen részletekre, akkor én ezt azonnal leírtam, ahogy kiérkeztem Ausztriába, hogy ne felejtsem el. Mert akkor még nevek voltak a fejemben… És akkor mi elkezdtünk a Péterrel menni a tömeggel, és elérkeztünk a Parlamenthez, ahol akkor már zűr volt, de ott volt még egy ilyen kordon, katona kordon. Úgy éreztem, hogy a veszélyesebb rész, ahol bátrabbnak kell lenni, az a kordonon belül van, és hát persze az MTI-nek az igazolványával beengedtek minden további nélkül.
- Ezt szerettem volna is megkérdezni, hogy akkoriban az, hogy valakinek volt egy MTI-s igazolványa, az, ha nem is nyitott meg minden ajtót, de jelentősen megkönnyítette a fotóriporternek a munkáját?
- Minden ajtót kinyitott. Annyira, hogy voltak időszakok, hogy bemutattak amerikai filmeket a Royal-moziban, kifejezetten zártkörűt, de az MTI-igazolvánnyal beengedtek. Az MTI-igazolvány az rettenetes érték volt. Hát arra olyan büszkék voltunk, az olyan fontos volt, az tényleg mindenhova beengedett, sportmeccsekre bementünk…az érdekesség még az, hogy amikor megérkeztem Amerikába, akkor azonnal elvették tőlem az igazolványaimat…most már tudom, hogy a CIAvolt…mert részben le akarták ellenőrizni, hogy valódi-e, és gondolom, hogy szükségük volt rá ha másolatot akartak csinálni.
- Milyen barát volt Gárdos Péter?
- Az igazság az, hogy mi közel is laktunk egymáshoz. Nem voltunk közvetlen barátok, de hát nagyon jól ismertem gyerekkorom óta. Akkor még azt hiszem, hogy Goldziher volt a neve, és miután nálam pár évvel fiatalabb volt én azt hittem, hogy azzal mentem az életét, ha biztos helyre küldöm. Mondtam, hogy menjen csak hátra, és ott csináljon csak képeket. Én meg gondoltam, hogy előre megyek, bátor voltam, nem is jutott eszembe, hogy ott valami is történhet velem.
- Gárdos Péter családjáról lehet tudni valamit?
- Igen. Árva volt, a holokausztban a szülei meghaltak, a nagymamája nevelte. Dob utca és a Szövetség utca sarkán laktak. Sajnos én mondtam meg a nagymamának, hogy meghalt a Péter. Aztán után rendőrök is megérkeztek és megmondták neki.
- Gondolom rettentően megrázta a hír?
- Amikor mondtam neki, még valójában hitte, hogy nem-nem biztos kórházban van…akkor még nem találták meg effektíve, a holttesteket nem azonosították, én már akkor tudtam, mert nem jött vissza. Nem jött vissza…onnan nem vittek el…láttuk…én láttam az ablakból, hogy mi történik, és onnan nem vittek el sebesülteket.
- Mikor váltak el egymástól?
- Hát egy olyan húsz-harminc perccel a sortűz előtt.
- Akkor látta utoljára?
- Igen.
- Ön elindult a kordonon belül, ahol szinte azonnal letartóztatták…
- Nagyon gyorsan letartóztattak. Az akkori belügyminiszter jött egy fekete Pobjeda-val, akkor a Belügyminisztérium ott volt, ahol mosta Fehér ház. Onnan jött egy fekete Pobjeda-val, és letartóztatott. Mint kisült azért tartóztatott le, mert már tudta, hogy mi fog történni, és hogy biztonságban legyek, mert rögtön kérdezte, hogy kicsoda maga.
- Péter pedig…
- Péter szerintem valahol a Földművelési Minisztérium előtt volt.
- A kordon mögött még tudott fotográfiákat készíteni?
- Csináltam igen, azokat el is vették. Úgy vették el, hogy kinyitották a gépet és kihúzták a filmet.
- A letartóztatása mennyi ideig tartott és ezalatt kapcsolatba léphetett-e az MTI-vel?
- Letartóztatásom négy-öt órát tartott. Benn voltam egy irodában, nem emlékszem, hogy kinek az irodájában, de arra emlékszem, hogy Barcs Sándorral beszéltek a telefonon, és mondtam, hogy szeretnék vele beszélni, hogy tudassam, hogy mi a helyzet, de nem engedtek a telefonhoz. Tehát letagadták a Barcs Sándor előtt, hogy én ott vagyok. Csatlakozott hozzám még két ilyen úgynevezett tárgyaló valaki a tömegből, akik közül az egyiket – ha jól emlékszem – Kovács Lajosnak hívták, az akkori DISZ-bizottságnak volt az egyik vezetője, budapesti DISZ-bizottságnak…Mi olyanok voltunk, hogy nem voltunk veszélyesek a számukra, nem forradalmároknak tekintettek…de ennek ellenére nem engedtek ki minket, míg vége nem volt ott a balhénak. És akkor kiengedtek az oldalkapun és azt mondták, hogy nehogy arra menjünk csak a Margit-híd felé, mert akkor bajba kerülhetünk. Mi örültünk, hogy kiszabadultunk.
- Volt-e még kósza MTI-fotóriporter a környéken?
- Legjobb tudomásom szerint nem volt, de lehet. Lehet, hogy akkor valaki be sem jött, csak mászkált a városban. Ilyen volt például, hogy…nem volt akkor ott az a Tóth Laci, aki a városban mászkált a saját szakállára. Ezt Amerikában írta…ezt a két könyvet, amiket aztán majd megmutatok, mind a kettőt Amerikában írta két volt MTI-fotós.
- A négy-öt óra leteltével, gondolom az adatok fölvételével, elengedték. Ezután mi következett?
- Ezután bementünk a Margit-híd felé, és hazamentünk.
- Péter akkor már nem élt…
- Én nem tudtam arról, hogy a Péter él, vagy nem él. Úgy beszéltük meg vele, hogy amikor vége van, akkor visszamegyünk a vállalathoz. Én mire odaértem a vállalathoz, akkor ott már csak a portás volt.
- Senki nem volt már benn?
- Hát ez már akkor késő volt…öt óra – hat óra felé volt, akkor már mindenki hazament.
- Az ember azt gondolná, hogy ezekben a napokban…
- Nem-nem. Azért a biztonság,az biztonság. Ne felejtse el, hogy ezek, akikről most én beszélek, ezek idősebb valakik voltak, akik nem riporterek voltak. Bejöttek, mert nem mondta senki, hogy ne jöjjenek be, de ezek…például a Sziklai kifejezetten stúdió fényképész volt, volt olyan aki csak épületeket fényképezett, vagy például ott volt a Keleti Éva, aki akkor csak színházi dolgokat csinált. A Bojár azt hiszem bejött, az fényképezett valahol. A Bojár azt hiszem még régen az MTI-nél volt fotós, mielőtt összekapcsolódtak…De valójában nem azért mentünk be, hogy dolgozni, hanem mert nem mondta senki, hogy ne menjünk be. Rettenetesen összetartó társaság volt, nem kellett politizálnunk, noha feltételezték rólunk, mindnyájunkról, hogy mi nagyon vonalasak vagyunk. A forradalom alatt azonnal megalakult a forradalmi bizottság. Arra is emlékszem, hogy a Dalosnénak azonnal le kellett adnia a sokszorosító gépet. Ő már nem jött többet be, amúgy is nagyon messze Budán lakott.
- Kiadta a feladatot, hogy Önök menjenek a Kossuth-térre…
- Akkor még bejött. Amikor már kezdődtek a harcok, tehát már nem tüntetések voltak…és talán az első lövöldözések ott voltak a Kossuth-térnél, komoly lövöldözések, tömeggel. Én ott voltam egyébként aznap este még a Rádiónál is amikor a lövöldözés elkezdődött, ott kaptam egy puskát. De akkor még nem volt igazán szóval nem alakult ki az, hogy itt lövöldözés is lesz. Még emlékszem, hogy a Seigner Zoli bácsi, aki hozzám nagyon jó volt, pont a Kilián laktanyával szemben lakott. Én még akkor vittem neki – már én akkor puskával jártam – ennivalót, mert idősebb valaki volt, és féltem, hogy esetleg nincs ennivalójuk. Azt a házat le is bombázták, nem tudom mi történt a Zoli bácsival. Amikor elmentem ’56-ban, akkor megszűnt a kapcsolatom a magyarországi fotósokkal.
- A Károly-körúton a vállalatnál, amikor visszaérkeznek…
- Én érkeztem csak meg egyedül.
- Senki nincs ott?
- Senki, csak a portás.
- Akkor még bement, Vagy Ön is hazament?
- Hát arra mentem haza, arra kellett haza mennem. Akkor kvázi azért mentem be, hátha még ott van valaki, hogy megmondjam, hogy nincs film. Azt hittem, hogy ott lesz a Péter.
- Mikor tudatosult Önben, hogy komoly baj történt?
- Abban a pillanatban, amikor mondta a portás, hogy nem jött be. Mindenki hazament és a Péter nem jött be.
- A sortüzet gép nélkül, de látta?
- Igen, egy részét legalábbis igen.
- Erre a pillanatra vissza tudna emlékezni?
- Hallottuk a lövöldözést. Nem tudtuk, hogy ki kire lő, de ott voltak orosz katonák, meg voltak magyar katonák a Parlament előtt ott volt egy tank is…nem tudtuk ki kire lő, de amikor kinéztem ott láttam, hogy emberek fekszenek a földön ahol ma az ötvenhatosoknak a szobra van, pont úgy láttam, hogy ott fekszenek a hullák…nem tudtam akkor, hogy hullák, de feltételeztem.
- A következő napot hol kezdte, az MTI-ben vagy…
- Én akkor megvadultam, amikor a Péter meghalt akkor én nagyon megvadultam. A mai VII. kerületi Polgármesteri Hivatalban volt egy csapat, ahhoz tartoztam. Szerintem másnap már hozzájuk csatlakoztam. Nem emlékszem napokra. De azért bejártam, amikor csendesebb volt bejártam, mert ugye ez elég közel volt. Én az Almássy téren laktam, onnan közel volt…és ahol harcoltam onnan is hamar tudtam benn lenni. Úgyhogy azért én tartottam a kapcsolatot.
- Ezeken a csendes napokon…
- Nem voltak csendes napok, akkor kezdődtek a dolgok. Voltam a Köztársaság téren…
- Esetleg Pedrazzinivel is kapcsolatba került?
- Erről beszélünk ?2
- Igen-igen.
- Na most elárulok egy titkot. Ezek között nekem vannak fényképeim. Ő vette meg tőlem Bécsben, az ő nevében jöttek ki…ebben vannak nekem is képeim. Valaki ajánlotta nekem, hogy nehogy már leadd a képeket, ha ki akarsz menni, mert sokkal több pénzt fogsz kapni a külföldiektől.
- Pedrazzini, ha jól emlékszem a Paris Match-nak volt a riportere…
- Én nem tudom…én csak azt tudom, hogy…most nem tudom, hogy hallott-e erről a Szabó-féle dologról, hogy az a fénykép, ami megjelent, hogy a Szabó, a filmes…
- Igen, a fehér kabát…
- A Marsányi Laci. A Marsányi Laci mellettem ült három évig az iskolában, én állítom, hogy az nem ő volt. A Marsányinak a lányával mai napig is kapcsolatban vagyok, és állítom, hogy az nem ő volt. Valószínű, hogy a Gábor S. Pál…Gábor Pál. De az nem a Marsányi. A Marsányival többször találkoztam a forradalom alatt, és rajta nem volt ilyen hosszú kabát, rajta egy rövid kabát volt. Emlékszem erre jól, mert vannak dolgok, amikre az ember nagyon jól emlékszik.
- Ha jól értem az Ön egyes képei a Pedrazzini neve alatt jelentek meg.
- Hát persze. Ezért adtam el.
- Itt megvette…
- Nem, Bécsben adtam el. Szóval azért voltak magyar fényképészek, akik eladták a képeiket. Valaki megszervezte…azt hiszem a Heller Bandi megszervezte, hogy minden nap kivittek fényképeket.
- Ezekben a napokban csőre töltött kamerával…
- Nem. Én nem éreztem magam fotóriporternek…én inkább ilyen illusztratív fotográfiával foglalkoztam. Nem volt meg bennem az a riporter szellem, hogy na most kimenni és huú nagy képeket csinálni. [Tóth-AG] Laci volt ilyen.
- Ő szintén MTI-s volt.
- Igen, MTI-s volt, a mai napig is él, de már komoly mentális problémái vannak…és maga a könyv nagyon amatőrös3, de vannak benne képek az emigrációról.
- Mikor volt utoljára benn az MTI Fotóban?
- 1956. november 13-án. Az a nap nagyon érdekes volt. Vasárnap volt, megyek be a vállalathoz, már nem is tudom miért. A Rumbach utcában találkozom a nagynéném első férjével, akit úgy hívtak, úgy hívnak, mert él még, hogy Gáti István, aki egy nagyon nagy sajtó cár…egy kommunista sajtó cár volt. Ő volt a Szabad Nép külföldi rovatának a vezetője. Össze találkozom vele a Rumbach utcában, mert ott lakott a Madách téren, a Madách úton, pont abban a házban, ahol az MTI-nek akkor a színes laboratóriuma volt. És kérdezi tőlem: „Gyurka fiam részt vettél?” Azt mondtam igen. Erre azt mondja:”Akkor azonnal menj el!”. Megyek be a vállalathoz…ez november 13.-a…és azt mondja nekem a portás, hogy:”Hogy van Molnár elvtárs?”…ami hát…ismert jól. És ott ült egy pasas. Sejtettem, hogy valami nem stimmel, mert nagyon jól ismert engem. És akkor fölhívtam az anyámat, és mondtam, hogy a barátom, aki mellettem lakott azonnal találkozzon velem a Déli pályaudvarnál; megyünk. Én már haza sem mentem, én azonnal mentem, mint kisült rá egy félórára már ott nálam megjelentek, hogy el akartak vinni. Úgyhogy valószínűleg ez egy ávós- lehetett aki ott már várt valamiért, és…
- Akkor ez egyfajta figyelmeztetés volt ez a „Molnár úr”.
- Igen. Nem emlékszem a nevére, de nagyon hálás vagyok neki. De megköszöntem ennek a Gáti Istvánnak, hogy azt mondta, hogy menjek el.
- Érdekes, hogy ezekben, az időkben volt egy bizonyos összetartás még akkor is, ha valaki ezen az oldalon állt, a másik pedig azon. Több MTI-s visszaemlékezésben olvasható, hogy valaki mindig szólt:”Gyerekek, ha valamit csináltatok, menjetek, mert heteken vagy napokon belül elszámoltatás lesz!”
- Mást mondok magának. A Barcs ugyanezt csinálta. A Barcs nagyon rendes volt, amennyire emlékszem és amennyire tudom. Figyelmeztetett embereket, hogy menjenek el. Nem volt az, ami ma van Magyarországon, hogy ha két ember ugyanazt a munkát végzi akkor gyűlölik egymást, mert félnek, hogy az állásukba kerül. Mindenki összetartott, mindenki segítette a másikat.
- Említette, hogy fegyverrel járkált. Arról is beszéltünk, hogy nem kellett az MTI-ben politizálniuk. Mégis voltak olyanok akikben – természetesen név nélkül – ez a puska riadalmat keltett azokban a napokban?
- Igen. Érdekes, amit mond nekem, mert ezelőtt tíz évvel talán írtam az MTI-nek. Ugyanezt a levelet elküldtem. Az akkori igazgató…Franka…valamelyik ilyen jobboldali nem tudom kicsoda, akit akkor tettek oda. Én nem politizálok, nem azért mondom, és ő átadta Horling Robinak ezt a levelemet, aki még arra sem méltatott, hogy fölhívjon engem. Jól ismert. Ő ávós volt, és a belügyminisztériumhoz, mint sportoló…ő félt tőlem. Tőlem nem kellett félnie, hát én tudtam, hogy sportoló. De ő egyszer annyit mondott nekem akkor, hogy „Remélem, hogy nem haragszol rám” valami ilyesmit mondott. Mondtam neki, hogy nem. De különben én voltam az egyetlen aki, effektív…láttak engem fegyverrel. A többiek ugye nem voltak ennyire…de én sem lettem volna, ha nincs a Gárdos Péter dolog.
- Milyen kapcsolat volt a forradalom alatt a központ és a Tanács körút között?
- Miután nem volt ott a Dalosné, a helyettese az állandó kapcsolatban volt. De mi ott benn külön kis klikk voltunk. Volt a forradalmi bizottság, főképp a laboratóriumosok voltak, mert azok állandóan ott voltak, azok állandóan készenlétben voltak, mert ha jön valami be, akkor azt azonnal elő kellett hívni. De nem tudok róla…annyit tudok, hogy amikor a forradalmi bizottság elhatározza, hogy fölmond a Dalosnénak, akkor én vittem föl a levelet …- akkor még nem ott volt fönn a Naphegyen4 az MTI, nem tudom már, hogy hol volt az MTI – a Barcshoz, aki aláírta és elvittem a Dalosnéhoz. Sajnálom, mert meg kellett volna keresnem, mert állítólag akkor még élt, amikor hazajöttem.
- Akkor a Barcs szó nélkül aláírta azt a levelet?
- Igen. Azt mondta, ha ezt akarják a kollegák, akkor …erre emlékszem, mert kollegának hívott, ez nekem akkor nagy szó volt.
- Megérkezett az a barát a Déli pályaudvarra?
- Igen.
- Fölszálltak a vonatra…
- És kimentünk Ausztriába. Az sem volt olyan egyszerű…Én akkor csináltam magamnak…bementem az irodába és kiállítottam egy papírt, hogy Sopronba kiküldetésbe megyek, és az összes pecsétet amit találtam, rányomtam, mert tudtam, hogy minél több pecsét van egy papíron az annál jobb. És aztán amikor kimentünk a barátommal aláírattam, nehogy az én aláírásom legyen rajta. Ez segített is. De akkor már vége volt a forradalomnak…Nem gondoltam volna, hogy nekem el kell pucolni. Nem gondoltuk volna, hogy ilyen borzalmas lesz a büntetés, de hát örülünk, hogy elmentünk.
- Sopronig minden további nélkül eljutottak?
- Nem. Én akkor nagyon jól beszéltem oroszul. Iskolában tanultunk évekig. Celldömölkön – ha jól emlékszem - leszedtek minket az oroszok a vonatról és bevittek egy iskolába. Hallottam, hogy mondták, hogy kéne valahogy szerezni egy tolmácsot. Én mondtam, hogy én tudok tolmácsolni. Tényleg, ott tolmácsoltam. Nem mindig ugyanazt mondtam, amit a magyar mondott, de jól hangzott nekik és elfogadták. Amikor váltás volt, akkor nem mondták meg az újaknak, hogy én is egy ilyen elfogott vagyok, és mondtam a váltásnak, hogy megyek haza, majd holnap reggel bejövök. De a barátom még benn volt. És akkor…ja és közben én elbeszélgettem egy kis orosz katonával, aki sírt, hogy ők miért vannak ott…ő nem tudta, hogy miért vannak ott és sírt amikor én mondtam, hogy munkásokra lőnek meg minden. Amikor kimentem, fölírtam a barátomnak a nevét egy papírra, és visszamentem, hogy a podpalkovnyik ezt akarja kihallgatni különösen, és jó hangosan fölolvastam a barátom nevét. Határozottan, mert tudtam, hogy úgy sokkal nehezebb lebukni. Fölolvastam a nevét és akkor kiráncigáltam, hogy megyünk kihallgatásra, és rámutattam a kis orosz katonára, hogy ő vigyen minket. Kimentünk, és aztán megmagyaráztam, hogy ez az én barátom és adtunk neki órákat, megmutattuk neki, hogy hogy ássa el, ha visszamegy, megütögettük és elmentünk.
- Ezután következett Sopron.
- Igen. Ez a barátom határőr volt. Én meg soproni vagyok. Úgyhogy tudtuk azt, hogy vagy át tudunk menni, vagy pedig tudtam azt, hogy hol tudunk megbújni Sopronban. De simán átmentünk. Akkor mindenki átment simán…Nem. Nem egészen simán, mert akkor már volt ott két kis határőr, akik ismerték ezt az…egyébként a Laci egy határőr tiszt volt, Pál Lászlónak hívták Zagyvarékásról, még arra is emlékszem, ő volt a parancsnoka ennek a csapatnak a parancsnoka a New York Palotával szemben. És ott tanított minket, hogy hogy kell lőni. De hát ő is kiment, és legutoljára, amikor hallottam róla, akkor Louisiana-ban élt Amerikában.
- Ausztriában, ezzel a foglalkozással, ha nem is rögtön, de könnyen kapott munkát?
- Nem. Bekerültünk menekülttáborokba, és onnan vittek minket aztán később különböző helyekre. Én tudtam németül is, majdnem anyanyelvem volt a német. Hallja is a nyelvemen, hogy raccsolok. És én aztán fölmentem Bécsbe, és akkor találkoztam össze ezzel a fényképésszel és eladtam…nagyon szép pénzt kaptam érte.
- Ez a Pedrazzini lett volna?
- Én nem tudom, hogy ki volt az, akinek én eladtam. Igazság az, hogy nem tudom, hogy kinek adtam el. Volt egy ismerősöm ott, aki már ott élt, aki nem ötvenhatos volt, aki valakivel összehozott…én ezekre nem emlékszem.
- Mennyi képet tudott elvinni?
- Én körülbelül négy-öt tekercset vihettem.
- Ennek a négy tekercsnek a döntő többsége a pártház ostromakor készült?
- Nem. Nem. Más dolgok is voltak.
- Mik voltak ezek?
- Nem tudom, nem emlékszem már rá. Tudja, leadtam dolgokat, meg félre is tettem, mert én akkor már sejtettem, hogy én valami pénzt fogok csinálni.
- Az Egyesült Államok, mint úticél véletlen volt, vagy oda szeretett volna menni?
- Egyetlen élő rokonom, New Yorkban élt. Ő keresett meg engem, küldött papírokat is, és akkor így kerültem az Egyesült Államokba, 1957 márciusában. Sokáig voltam Ausztriában, Salzburgban, mert a papírjaim elvesztek. Ez is egy érdekes történet, hogy a blokkban, ahol laktam, lakott egy Hoffmann Laci nevezetű fiú, aki velem egyidős volt. Valakit ismertem a …milyen parancsnokság volt, akik toboroztak?...valaki mondta nekem, hogy engemet besoroltak a légósokhoz. Lacival megbeszéltük, hogy ha hívják, hogy Hoffmann, akkor ő megy a légósokhoz, én meg ahova visznek, mert akkor már elég súlyos voltam és tudtam, hogy a légósokhoz talán bejuttattak volna a katonasághoz, de máshova én nem fogok bejutni. És ez is történt. Tehát a Laci tudta az anyám nevét, születési dátumomat, én meg az övét. És aztán engem december 20.-a körül…december 20.-a körül Bécsben föl kellett volna szállnom egy buszra, de én arról nem tudtam, mert nem érkezett meg az értesítés oda, ahol laktam Sankt Pöltenbe, és a Laci ment ki, hogy látta a nevemet, hogy találkozzon velem. Mikor látta, hogy nem vagyok ott, akkor Hoffmann néven fölszállt. Úgyhogy a papírjaim elmentek vele Amerikába. Aztán ő is ott kötött ki Los Angelesben.
- Amikor megérkezett az Egyesült Államokba akkor vették el az igazolványait.
- Azonnal, igen azonnal. Minket, mindnyájunkat kihallgattak. Mielőtt beengedtek volna ott is egy gyűjtőtáborban voltunk, és mielőtt beengedtek volna azonnal elvettek mindent.
- A többi, az USA-ba került MTI-s kollega sorsáról lehet tudni?
- Igen. A Heller Bandi, a színes laboratóriumot vezette az MTI-nél, és amikor kiment, akkor ő volt az egyik tanú az Egyesült Nemzeteknél, hogy mi történt a forradalomban. Aztán kikerült Washington városba és ott egy színes laboratóriumban dolgozott. Ő már akkor tudott angolul. És én is oda kerültem. A mai napig is tartom az özvegyével a kapcsolatot. Vett egy fényképezőgép üzletet, és nagyon szépen megcsinálta a karrierjét. De meghalt néhány éve. A Bandi érdekes dolgokat mondott, hogy miket látott. A Tóth Laciról azt kell tudni, hogy az MTI-nél soha nem lehetett Tóth elvtársnak hívni őt. Ő volt a Tóth úr. Ő a vidéki osztályon dolgozott, ami azt jelenti, hogy fölült a motorbiciklijére és elment különböző helyekre ahova küldték. Ez az ő képe, nagyon híres képe Bang Jensenről, aki a magyar ügyeket intézte az Egyesült Nemzeteknél, és meg is ölték. Ez a kép az egyetlen kép Bang Jensenről5. Lacin agyon jó fényképész volt, és ott volt amikor a Mindszentyt kiszabadították. Ő járkált [a forradalom alatt- AG] de olyankor, amikor csend és biztonság volt. Lacival szintén jóban voltam. New Yorkban volt egy szélsőjobboldali és egy zsidó újság, mindkettő hetilap magyarul. Ő dolgozott a szélsőjobboldali újságnak, én dolgoztam a zsidó újságnak. De egy laboratóriumuk volt. Ha valamin dolgoztunk…az én munkámnál ő segített, az ő munkájában én segítettem. Jóban voltunk, de aztán elköltözött ő is Washington városból. Most Washington mellett él, de most beszéltem a fiával ő is már egy öregek otthonában van és alig érthető az, amit mond. Egy nagyon komoly fotó anyaga van az emigrációról. Amit…ha érdekelne, valakit egészen biztos meg lehetne kapni a negatívokat is, meg az anyagokat is a fiától. Neki az volt az álma a Lacinak, hogy egy kiállítása legyen itt Magyarországon ezekből a képekből. Érdekes, mert ugye az ’56-tól talán ’85-ig az emigrációnak komoly dolgait örökítette meg fényképezéssel. Egyszer itt volt az anyag a külügyminisztériumban, én hoztam be, de pont akkor volt a rendszerváltás; a Fidesztől …azt hiszem akkor lett a Fidesztől a baloldal, és akkor az egész dolog úgy elkenődött, mert akkor ugye nagy változások voltak. És akkor visszaküldtem Amerikába az anyagot.
- Az Ön sorsa hogyan alakult? 1957-ben járunk. ’57 márciusában megérkezik az Egyesült Államokba.
- Megérkeztem Washington városba, és ott egy színes laboratóriumban dolgoztam addig, amíg meg nem tanultam angolul. Én már Magyarországon, mielőtt az MTI-hez kerültem, a Textilipari Kutatóban dolgoztam a fotón, és ott előhívtunk már színeset, tehát én már tudtam, hogy hogyan kell színessel dolgozni. Beszélni még nem tudtam, de dolgozni már ott tudtam. És azután, miután beszéltem két év után olyan jól angolul, hogy én már tudtam kommunikálni, akkor fölmentem New Yorkba, és ott nagyon jó nevet szereztem magamnak. Azokkal dolgoztam, amiket az MTI-nél tanultam. Múzeumokban fényképeztem és…akkor még nem volt videó és ilyen diapozitív vetítésekkel adtak el dolgokat, én pedig ilyeneket csináltam.
- Az MTI-s kollegákkal összetartottak.
- A Lacival állandóan. Valaki még ott volt, már nem emlékszem pontosan. Ott volt például a Jónás Pál, aki azt hiszem az MTI-nél dolgozott, de már nem akkor mikor én ott voltam, hanem közvetlenül előtte. Próbáltam, hogy beviszem a színes laboratóriumba, ahol akkor dolgoztam, de azt mondta, hogy ő nem dolgozik laboratóriumba, inkább éhezik. És éhezett is. Aztán ott volt egy gyakornok, egy lány…a Keleti Éva tudná, hogy ki volt az, mert vele dolgozott sokat, nem emlékszem pontosan a nevekre. Ja! A Hirsch, a Hirsch Tibi volt ott New Yorkban, Híres néven, ő is egy MTI-fotós volt. A magyar dolgokban akkor…én akkor nagyon aktívan részt vettem egy olyasvalamibe, amit úgy hívtak, hogy Nemzetközi Antikommunista Brigád. Részt vettem komolyan az előkészítésében… a Disznóöbölnek az előkészítésében, mert a kubaiak minket, mert mi már nagy hősök voltunk a kommunizmus ellen, és közben fényképeztem ennek a magyar nyelvű zsidó hetilapnak, ami nagyon antikommunista és antináci volt, mert elég náci idők voltak. Meg társadalmi munkában harmonikával kísértem egy magyar tánccsoportot. Szóval sok mindent csináltam. Dolgoztam, múzeumi fényképész voltam főképpen, és abban nagyon jó nevem volt…és elegem lett New Yorkból és átmentem ’68-ban Los Angelesbe. Azt hittem, hogy a nevem majd kísérni fog, de ott elölről kellett kezdenem mindent.
- Los Angeles volt tehát az, ahol megélte a magyar rendszerváltást.
- Így van. Pont abban az évben nekem rengeteg problémám volt, összeomlott az akkori életem. Teljesen véletlenül ’89-ben. A feleségem 24 év házasság után közölte, hogy válunk, mert egy másik nőbe szerelmes. A repülőgépgyár, ahol dolgoztam elhatározta, hogy azt az üzemet, ahol én dolgoztam bezárja és el kellett volna költöznöm Georgia államba, de nem voltam hajlandó. Megtudtam, hogy a házam előtt lesz a metrónak a végállomása, kifejezetten előtte. Úgyhogy gyorsan el kellett adjam a lakást, és akkor azt mondtam, hogy elköltözöm vissza New Yorkba. Én akkor szakszervezeti vezető voltam, egy huszonötezres szakszervezetnek voltam egy magas beosztású tisztje, és akkor jött Pestről egy ajánlat, hogy jöjjek Pestre tanítani a Vasas Szakszervezetnél, meg a Ligánál, hogy hogy kell áttérnie egy szakszervezetnek a piacgazdaságra. És akkor ide jöttem. Ott fizettek, és ide jöttem. Én szerveztem az első sztrájkot a repülőtéren a Malév ellen. Ez egy kétnapos sztrájk volt. A Malévnak akkor volt egy vegyes vállalata a Lockhead nevű céggel, aminek én is dolgoztam. A cégvezetője akkor ennek a vegyes vállalatnak egy amerikai volt, aki ismert engemet, és aztán megszerveztem ezt a sztrájkot és egy ideig tanítottam szakszervezeti vezetőket, aztán rájöttem, hogy ez egy halott dolog Magyarországon.


1 1956-ban Tanács körút
2 Korabeli, a forradalmi Budapesten készült fényképeket tartalmazó fotóalbum, melyben többségében híres Pedrazzini, vagy nyugati fotósok által készített fotók szerepelnek.
3 Tóth László: A szemtanú Kaposvártól-Washingtonig, Ajtósi Dürer Kiadó Budapest én.
4 A visszaemlékező ezen a ponton téved, az MTI 1953-ban felköltözött a Naphegyre. -AG
5 Lásd: Tóth László: A szemtanú Kaposvártól-Washingtonig, Ajtósi Dürer Kiadó Budapest én.





Hírek (1956) | Hírek (2006) | Archív fotók | 1956 Magyarországa | Kronológia | Szól a rádió | Röplapok | 56 és az MTI
MTI Zrt. 2006 © Minden jog fenntartva
Impresszum
Az oldal elkészítéséhez nyújtott segítségért köszönet az
1956-os Intézetnek és az OSZK Történeti Interjúk Tárának