Ötven év távlatából nehéz, szinte lehetetlen az egykori események minden részletére pontosan visszaemlékezni. Még akkor is, ha az MTI munkatársai az 1956. évi október 23-ai forradalom kitörésének napjától véres leveréséig, majd a megtorlás heteiben is minden lényeges eseményen, megmozduláson részt vettek, és azokról objektíven tudósítottak. Az emlékek elhomályosultak, betemette őket az idő, az események egykori tudósítói, beírói, sokszorosítói, futárai közül sajnos, már csak kevesen vannak közöttünk. Akik pedig még élnek, azok sem emlékeznek minden részletre egyformán. Ne csodálkozzunk tehát azon, ha netán másképpen idéznek fel egy-egy eseményt. Ha a visszaemlékezésekben, idézetekben esetleg pontatlanságot, vagy ellentmondást látnak, nézzék ezt el mindaddig, amíg a történelmi kutatások meg nem erősítik, vagy meg nem cáfolják azokat. Évtizedek mulasztását pótolva - fiatal lelkes kutatók, Wéberné Zsikai Mária és Andreides Gábor bevonásával - megkezdődött ugyanis e korszak MTI-történetének kutatása és feldolgozása.

Előzmények

Nehezíti e munkát, hogy az anyagok nagy része megsemmisült, legalábbis eltűnt. Megmaradt viszont, ha hiányosan is, jó egynéhány nap teljes MTI-kiadása, ezekből már - munkatársaink tudósításait idézve - pontosan követni tudjuk a forradalmi napok eseményeit.

Ezekben az októberi napokban az MTI-ben is, akárcsak az ország legtöbb intézményében forradalmi volt a hangulat. Jól jellemzi ezt, hogy például a Petőfi-kör vitáira házilag, „feketén” sokszorosítottuk a meghívókat, és így sokan vehettek részt e megújulást kezdeményező rendezvényeken. Októberben éjszakába nyúlóan három napon át tartott a hírügynökség taggyűlése, amelyen még a legkonzervatívabb párttagok is kritikai felszólalásokkal sürgették a változást. Talán jellemző, hogy tudomásunk szerint az MTI pártszervezete volt az első, amely nyilvánosan követelte Rákosi Mátyás lemondását. A Központi Bizottságot Nonn György legfőbb ügyész képviselte, aki erőnek erejével bizonygatta, hogy a hallottakat továbbítja a Központi Bizottságnak és Rákosi Mátyásnak, csak ne hozzunk ilyen határozatot. Végül is - több résztvevő így emlékezik - a taggyűlés nem szavazott a javaslatról. Olyan hírek keringtek, hogy a legfőbb ügyésznél a letartóztatandó újságírókról, köztük MTI-sekről összeállított lista lapult. Külön történelmi érdekesség, hogy e taggyűlésen - mint a cég személyzeti vezetője - Kádár Jánosné is részt vett, és felszólalásában a többi között Farkas Mihály és Farkas Vladimír rémtetteiről beszélt, amit bebörtönzött férje ellen követtek el. Megjegyzem: Kádár János viszont egy későbbi nyilatkozatában megkerülte, vagy inkább tagadta ezt az állítást. A rendszerváltás után - a Reform című lap szerkesztőjeként - kapcsolatba kerülten Farkas Vladimírral, aki szintén cáfolta Kádárné szavait. A későbbi first lady csak alig több mint két évet töltött el az MTI-nél, de befolyása évtizedekig megmaradt. Lényeges ügyekben nélküle nem született döntés.

A forradalmat közvetlenül megelőző események közé tartoztak az Újságíró Szövetség megreformálása érdekében a szerkesztőségekben, köztük az MTI-ben is megtartott tanácskozások. Erre - a fennmaradt a jegyzőkönyv tanúsága szerint - október 15-én került sor. Megszervezésében e sorok írója is részt vállalt, és a vitaindítót tartotta. Alapkérdés volt a MUOSZ-közgyűlés előkészítő bizottságának az összetétele. Külön kiemelendő, hogy a tanácskozáson részt vett Haraszti Sándor is, akit az újságíró társadalom már a szövetség élére jelölt. Felszólalásából kiemelve: „Olyan sajtót akarunk, ahol ne csak a kommunisták, de a népi demokratikus talajon mindazok a rétegek szóhoz, politikai fórumhoz jussanak, amelyek álláspontja részletekben, de néha elvi kérdésekben is elüt a mi nézetünktől”. Az éles, kritikus hangú tanácskozáson a szakma megújulását követelték az újságírók. Várkonyi Tibor például hangsúlyozta: „teljes sajtószabadságot követelünk, nem valamiféle korlátozott szabadságot, hanem teljes szocialista sajtószabadságot”. Vajna János hangoztatta: helyesnek tartaná, ha több újságíró kerülne be a Központi Vezetőségbe és az Országgyűlésbe. Tucatszám ülnek a parlamentben a fejbólintójánosok, az újságírók pedig, akik ismerik az ország problémáit, a karzatra szorulnak. Felszólalt Kenyeres Júlia az MTI vezérigazgató-helyettese is: „Haraszti elvtárssal ellentétben nem tartom helyesnek, hogy az előkészítő bizottságban olyanoknak is benne kell lenniük, akik a sztálinista vonalat képviselik. Helytelenítem, ha menlevelet adunk azoknak, akik embertelenek és túlteljesítők voltak.” Visszautasította Haraszti megjegyzését, miszerint ő (Kenyeres) prominens sztálinista lenne, vagy lett volna.

Az éles hangú tanácskozáson tizennyolc hozzászólás hangzott el, Haraszti Sándor és Kenyeres Júlia kétszer is hosszan kifejtette álláspontját. Korolovszky Lajos, a Külpolitikai Szerkesztőség turnusvezetője, a tanácskozás elnöke zárszavában összegezett: „amikor sajtószabadságot követelünk, a felelősséget is vállaljuk”

Az MTI jelenti a nagyüzemekből

Ilyen hangulatban indult az október 23-ai, keddi nap is. Az MTI BELFÖLDI HIREK

e napi kiadásának meglehetősen vaskos összefoglalója, ha néhány oldal hiánnyal is, ötven évet átvészelve előkerült. Harmincnyolc gépet oldalon csaknem hatvan hírrel, tudósítással, összefoglalóval. A korareggeli kiadás, amit előző nap szerkesztenek meg a rovatok, még a „szokásos, semleges” hírekből állt. Így: „Emelkedik a tejhozam az állami gazdaságokban”, „Kiadatlan Vörösmarty kéziratot találtak”, „Budapesti tanácstagi beszámolók”, de hamarosan izzani kezdett a szerkesztőségi légkör, mert korábban elképzelhetetlen tartalmú anyagok érkeztek, s Hudek István, a belföldi szerkesztőség vezetője riadtan futkosott velük, már amennyire nagy testsúlya ezt megengedte, Kenyeres Júlia főszerkesztőhöz, és Barcs Sándor vezérigazgatóhoz.

Az egyetemi és főiskolai marxista-leninista tanszékek vezetői táviratot küldtek az MDP Központi Vezetőséghez, amelyben a többi között azt követelték: a párt vezetése tárja fel a teljes igazságot és váltsa le azokat a személyeket, akik eddig akadályozói voltak a szocialista demokratizmus kibontakozásának. Megbízottjaik kérték, hogy az MTI is közölje az állásfoglalást. Barcs első emeleti irodájából feljött a harmadik emeleten lévő turnusba, tétován tartotta kezében a szöveget és segítségkérően nézett körül: mit csináljunk vele. Látta már valaki? - kérdezte. Adjuk ki, és kész - bökte közbe Lovászi Ferenc a belpolitikai rovat vezetője. - Jó, a lelketek rajta - mormogta a tekintélyes vezérigazgató és otthagyta az izgatott újságírókat. Aztán a miskolci szerkesztőségtől jött a telexen a Borsod-megyei pártbizottság Politikai Bizottsághoz írott levele. A hosszú eszmefuttatásban a megyei pártbizottság a többi között leszögezi: hívják vissza a PB több tagját, egyeseket pedig zárjanak ki. Konkrét neveket azonban nem említenek, de érzékeltetik a hangulatot mikor kifejtik, hogy „mélységesen elhatárolják magukat a személyi kultusz korszakától”.

A gazdasági rovatban már előző nap megbeszéltük, hogy munkatársaink üzemekbe látogatnak, és a lengyelországi események, valamint az egyetemi ifjúság kezdeményezése kapcsán a munkásság hangulatáról tudósítanak. E sorok írója, mint rovatvezető szerkesztette össze a beérkezett terjedelmes jelentéseket. „A Vörös Csepel már nem sokáig hallgat” címmel Tokár Péter adta le riportját, amelyben munkásokat, művezetőket szólaltatott meg. Pál József Kossuth-díjas szerszámlakatos így fogalmazott: „Az örvendetes lengyelországi események arra figyelmeztetik a Központi Vezetőséget, hogy jobban vegyék figyelembe a munkások véleményét.” „A párt vezetésében személyi változásokra van szükség, Nagy Imrével és másokkal kell erősíteni, felfrissíteni” - toldotta meg Eisner Ervin marós. Az MTI tudósítója jelenti: többen szóvá tették, hogy a pártbizottság nem engedélyezte megbeszélésüket. Azt is megtudhatjuk a riportból, hogy a pártbizottság elutasította a Műszaki Egyetem fiataljainak küldöttségét, amelynek tagjai a csepeli munkásokkal akartak találkozni.

Az ötven évvel ezelőtti kiadás tanúsága szerint a csepeli tudósítás - a megfelelő hivatalos út, azaz a szöveg ellenőrzése, javítása, egyeztetése után - 16 óra 41 perckor hagyta el az MTI sokszorosító-gépeit. Az angyalföldi nagyüzemekben, ellentétben Csepellel, fogadták a Műszaki Egyetem képviselőit. A tudósító, Somogyi Lajos a Gheorghiu Dej hajógyári találkozást így összegezte: „az üzemi fiatalok néhány pont kivételével magukévá tették az egyetemisták követeléseit.” Az újságíró ilyen kivételként említette, hogy „elvetették a többpártrendszer gondolatát”. A lelkes riporter átsietett a Váci úton szomszédos Láng Gépgyárba is, ahol jelentése szerint örömmel és egyetértéssel fogadták a diák vendégeket, s ezt fejezték ki azzal is, hogy „az egyetemisták követeléseit tartalmazó röplapot a gyárban sokszorosították és szétosztották az üzemi fiatalság között”. E sorokat 17 óra 20 perkor zakatolták a telexgépek az MTI előfizetőihez. A Pannónia Szőrmegyárból érkezett Szántó Ica, akinek tudósításában az üzemi dolgozók általános véleményét Terzics Vilmos így tolmácsolta: „A lengyel vezetők nyíltan kimondják az igazságot, nekünk meg pirul az arcunk, ha az embertelenségekről, a törvénytelenségekről beszélünk. Szabadabb légkör kezd kialakulni, így van ez rendjén, csak így tovább.”

Mindhárom tudósító lelkesen magyarázta, idézte az őket körülvevő munkatársaknak a gyárakban tapasztalt forradalmi hangulatot, s különösen meglepő volt ezt tőlük hallani, mivel tudtuk, hogy a meglehetősen ortodox párttagok közzé tartoznak. Ezt később, a forradalom leverése után sajnos, bizonyították is.

Együtt a tüntetőkkel

A gépírónők füléről szinte egy percre sem kerültek le a fejhallgatók. Egymás után jelentkeznek be az egyetemek, főiskolák, s arról számolnak be, hogy délután nagyszabású tüntetésre készülnek. A Petőfi-kör vezetősége bejelenti, hogy támogatja a felvonulást és felelősséget vállal a fegyelemért. Közben több egyetemen gyűléseket tartanak. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen Koczkás Sándor egyetemi tanár olvassa fel a diákság kívánságait. Megfogalmazzák és elfogadják a felvonulás hat jelszavát is. Közülük két jellemző: „Nagy Imre visszahelyezését korábbi állami funkciójába”, „Nyílt tárgyaláson vonják felelősségre a hibák elkövetőit”. Ezeket perceken belül kinyomtatják.

Újabb és újabb bejelentkezések, az MTI munkatársai a városból a gépírónők fejhallgatóiba diktálják a tudósításokat: a Petőfi Katonai Akadémia és a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia hallgatói gyűléseket tartottak és futárok vitték a leveleket az egyetemekhez, bejelentve csatlakozásukat a délutánra tervezett felvonuláshoz. A munkatársak egymás kezéből kapkodják ki a kéziratokat, mindenki olvasni akarja a legfrissebb híreket. Időnként Barcs felszalad és érdeklődik, nem szól már bele a kiadásba, legfeljebb egy-egy megjegyzést tesz. Kenyeres Júliát nem is látjuk. A Belföldi Szerkesztőség vezetője, Hudek István magától félrehúzódik. A külpolitikáról és más részlegektől jönnek-mennek a belpolitikai turnusba az érdeklődők. Lelkesedés és aggály az arcokon. A rádió eközben folyamatosan és többször beolvassa az MTI tudósításait, szinte órákon belül az egész ország tájékozódik a fiatalság délutáni tüntetéséről.

Induljunk a Bem szoborhoz! - lelkesednek többen is. Ekkor szinte villámcsapásként szalad be a leírószobából Terjékné a rövid hírrel: a belügyminiszter betiltott minden gyűlést és felvonulást. Többször elhangzik a rádióban is. Ahogyan terjedt a hír, úgy tiltakoznak az ifjúság különböző fórumai a döntés ellen. Három órára van meghirdetve a felvonulás, olyan feltartóztathatatlan a hangulat, hogy ezt már nem lehet megakadályozni A Műszaki Egyetemen már ezrek gyülekeznek - jelenti az MTI tudósítója. A viharos hangulatú gyűlésén fél három órakor Fekete Mihály miniszterhelyettes nagy ováció közben bejelenti, hogy a belügyminiszter ezennel visszavonja utasítását.

Az egyetemekről, majd a meginduló felvonulásokról munkatársaink folyamatosan tudósítottak. A híreket ekkor nem volt egyszerű továbbítani. Üzletekből, lakásokból, nyilvános telefonállomásokról (már ahová beengedték őket) diktálták be hevenyészve, szinte futva a látottakat a gépírónők fejhallgatójába és Lovászi Ferenc, a belpolitikai rovat vezetője szerkesztette, huzigálta a szöveget, hogy kiadható legyen. Arra ugyanis már nem volt mód és idő, hogy a lediktált anyagot a gépírónők, mint máskor, visszaolvassák a tudósítónak.

Munkatáraink végigkísérték a több tízezres fegyelmezett tömeg felvonulását a Petőfi-szoborhoz, majd a Bem-szoborhoz. Ezt egy újságírónak látnia kell, csapott belém a villám, s a ki jön velem kérdésre Sándor Ernő már ugrott is. Az MTI székházából Petrovai József gépkocsivezető percek alatt a Bem térre repített bennünket. Már itt is tolongott a tömeg, és a Lánchídon és a Margit-hídon zárt sorokban áthömpölygő emberlavina percek alatt minden talpalatnyi területet megszállt. Amire ma is pontosan emlékszem: a Petőfi-kör hangosbeszélő  kocsijáról az egyetemisták követeléseit olvasták be, Bessenyei Ferenc a szobor talapzatáról öblös hangján, nagy átéléssel a Szózatot szavalta, Veres Péter pedig a kocsi tetejéről az írók hét pontból álló kiáltványát olvasta fel. Az utolsó mondata így hangzott: „Hisszük, hogy szavunkban a magyar nemzet lelkiismerete szólalt meg.” Sándor Ernővel felmásztunk a kisbuszszerű kocsi tetejére, Veres Péter kezéből kivettem a papírt, mondván, Péter bácsi, ezt visszük az MTI-be és kiadjuk.

Utóbb kiderült, hogy erre nem volt szükség, mert az Írószövetség lediktálta a szöveget az MTI-nek. A Veres Péter által felolvasott és nálam maradt kiáltványt mai napig megőriztem. Utólag betűről betűre összevetettem a Bem téren elmondott és az MTI által kiadott szöveget, és a legnagyobb elismeréssel kell kalapot emelni a PE szignó mögött  meghúzódó beírónak, aki a zaklatott órában diktált szöveget egyetlen félreérthető betűhibával vette fel. Az MTI által kiadott kiáltvány utolsó bekezdése így szól: „Hisszük, hogy szavunkban a magyar nemzet lelkiismerete szólal meg”, tehát lemaradt a t betű. A tömeg hangulata a tér egyik oldalát elfoglaló Külügyminisztériumra is átszállt, kitűzték a nemzeti zászlót, majd megjelentek a lobogók a téren terebélyesedő Bem József laktanya ablakaiban és az épület homlokzatán is.

Szokatlan október végi meleg volt, gyönyörű napsütéses idő, a ballont a szerkesztőség fogasán hagytam, s amikor elhangzott, hogy az ünneplést Pesten, az Országház előtt folytatják, sodródtam én is Sándor Ernővel együtt a Parlament elé. Ma sem tudni, mi volt a cél a Parlament előtti óriási tüntetéssel, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a képviselők nem tartózkodnak bent, teljesen üres az épület. A lelkes tömeg jelszavakat skandált, a himnuszt, a szózatot énekelte, időnként pedig Nagy Imrét követelte. Aztán, nyilván központi intézkedésre, a környéken hirtelen kialudtak a fények, megszűnt az áramszolgáltatás. Óriási füttykoncert, fújolás töltötte be a teret, újságokból készült fáklyákat gyújtottak, és ütemesen követelték Nagy Imrét.

Aztán egyszer csak az épület sötét ablakában megjelent egy fej, és megszólalt: itt Nagy Imre beszél. Lássuk, lássuk, zúgott a tömeg követelése, s valaki gyertyát vagy fáklyát gyújtott mellette, bevilágította Nagy Imre arcát. Hatalmas ünneplő ováció volt a válasz és Nagy Imre belekiáltotta a zsúfolt térbe: „Kedves elvtársak”… nem tudta folytatni, mert a tömeg, nem vagyunk elvtársak, közbekiáltásokkal elnyomta szavait. Újra kezdte: Kedves polgártársak, és elmondta beszédét, amelyben ígérte, hogy helyreállítják a törvényességet, fegyelmet és rendet kért a résztvevőktől, akik azonban a beszédet követően sem oszlottak szét.

Gyerünk a Rádióhoz!

Fiatalokkal tele teherautók száguldoztak a térre, lőnek a rádiónál, kiáltották, gyertek a rádióhoz. És a hatalmas tömeg több folyamban megindult. Én a Szabadság-téren, majd az Október 6. utcán át a legrövidebb utat választottam, körülöttem rohanó, kiabáló tömeg. Kiértünk a Múzeum körútra, ahol már erős fegyverropogás, kiabálás jajgatás töltötte be a teret, a múzeum előtt több katonai teherautó égett. Amint kiderült, a tüntetők kiáltványukat akarták beolvastatni a rádióban, de nem bocsátották be őket. Ebből keletkezett a fegyveres harcig durvuló összecsapás.

A Bródy Sándor utcán többekkel végigszaladtam a Puskin utcáig, a rádió épületéből lőttek, beugrottunk a sarok védelme alá. Izgatott csoportok sebesülteket cipeltek, s az egyetem Puskin utcai szárnyába vitték őket, ahol a földszinti ruhatár széles pultjára fektették a vérző, jajgató embereket. Más csoportok a Trefort utcai rendelőt nyittatták ki, s ide hordták a sebesülteket. Több nevet feljegyeztem, sajnos más jegyzetekkel együtt ezt sem találtam meg, talán még előkerülhet. Arra viszont pontosan emlékszem, hogy az első halott, a szinte gyermekien fiatal műszaki egyetemista Bartók József volt. A rettentő zajban döbbenetes csend ült az arcokra, amikor a fölé hajoló társa körbenézett és halkan mondta: meghalt. Csendesült a fegyverropogás, hordtuk a sebesülteket a Trefort utcába, ahová közben több orvos, asszisztens is érkezett. Kötöztek, injekcióztak. Egy csinos lány jajgatott, ismételgetve: mit kapok majd az apámtól. Átlőtték a combját, de a golyó nem ért csontot, alig vérzett. Egy fiatal orvosnő bekötötte, több fiú pedig vállalta, hogy hazaszállítják. Egy újabb sebesült fiatalt már csak a földre lehetett lefektetni, a mellén az ing alól terjedt a vér. Az orvosnőre néztem, aki alig észrevehető fejrázással jelezte: nincs segítség. Fogta, simogatta a kezét és halkan beszélt hozzá, aztán a mellére, egymásra helyzete, még egyszer leheletfinoman végighúzta ujjait rajta és nagyot sóhajtva a mellette jajgató katonát vette kezelésbe.

Merthogy közben a rádióhoz vonult a tankokkal megerősített helyőrségi honvéd alakulat, és tagjainak többsége pillanatok alatt átállt a tüntetőkhöz. A rádió épületéből rájuk is tüzeltek. Akik nem akartak a harcba keveredni, átadták, vagy elvették tőlük a civilek a fegyvereket. Utólag is nevetséges: rendet teremteni jöttek, csakhogy a géppisztolyokhoz nem volt töltényük. Gyerünk golyókért, javasolták többen és teherautókkal száguldottak a Kilián laktanya, meg a fegyvergyárak felé. Egy-két óra alatt felfegyverezték a tüntetőket. Így estek el, vagy sebesültek meg a sorkatonák is. Az egyik, akit becipeltünk a Trefort utcai rendelőbe, jajgatott, az arcából ömlött a vér. A fél szemét és vele az arca egy részét kilőtték.

Az istennek sem akarta elengedni a géppisztolyát, és panaszkodott: november másodikán szereltem volna le, most vak leszek örök életemre? Az orvosnő hozzá sem nyúlt a sebhez, egy idősebb, kopasz, ha jól emlékszem szemüveges orvost hívott oda, aki mindjárt döntött is, vigyék gyorsan a Rókusba, ehhez szakorvos kell. Lábra már nem tudott állni, egy székre ültettük, s egy bajtársával, meg két másik civillel felváltva loholtunk vele a közeli kórházig. A kapu zárva, csak fegyvernélkülit engednek be, ő pedig szegény még akkor is szorongatta a géppisztolyt. Félve szabadult meg tőle: mi meg nyugtatgattuk, hogy nem fog hadbíróság elé kerülni. Felírtam a nevét, eddig nem került elő. Arra viszont emlékszem, hogy zsámbéki ember volt. Remélem, ha fél szemét nem is, életét sikerült megmenteni.

Tudósítás „felsőbb helyről”

A Rádiónál a rövid fegyverszünetet követően újra kitört a harc, immár a katonák támogatásával és az ostromlók felfegyverzésével. Nem volt irányító, szervező, mindenki lőtt össze-vissza, amíg csak tölténye volt a tárban. Aztán betörték a kaput, benyomultak az épületbe, a védők nagy része a hátsó, Múzeum utcai kijáraton át elmenekült, a bent maradottakat elzavarták. A kapu alatt egy jól megtermett, riadt ÁVH-s hadnagy emelte magasba a kezét, körülfogták, egy fiatal fegyveres dühösen letépte rangjelzését és szitkozódva hatalmas pofont kent le mind két arcára. Rohadt ávós, takarodj! - kiáltották. A tömegen át futóléptekkel elszaladt a Vas utca irányába. Az épületben rom és por borított mindent. A kapu alatt, s az udvaron halottak feküdtek. A rádió ostromot átélt munkatársai - akik eddig nem menekültek el - félve, kétségbeesetten jöttek elő rejtekhelyeikről. Borzalmas volt első munkahelyem látványa.

A hatalmas tömegben több ismerőssel összefutottam, köztük Gombos Lászlóval, az MTI egyik gépkocsivezetőjével. Csak utólag derült ki, hogy ez a találkozás hosszú évekre meghatározza majd életem menetét. Hazafelé menet az Emke Kávéház előtt az úttesten Sztálin hatalmas bronz szobrát püfölték, verték darabokra. Oktatóan felemelt kézfejével évtizedekkel később - talán mementóként - Pécsi Sándor színművész házának kertjében, a földbe állítva találkoztam, Kádár János villája közelében.

Most, utólag olvasva az eseményekről szóló MTI tudósításokat, megdöbbent az október 23-án 24.00 órakor kiadott rövid összefoglaló, amely a történtekről így jelent: „Az Országház előtt a Kossuth téren összegyülekezett hatalmas tömeg hosszú ideig együtt maradt. A tüntetők tömege állandóan növekedett. A tüntetők követelték, hogy Nagy Imre elvtárs beszéljen. Nagy Imre elvtárs este 9 óra körül rövid beszédet mondott a Kossuth téren.

Az esti órákban a város több pontján rendzavarásokra került sor. Különösen súlyosan alakult a helyzet a Magyar Rádió székházának környékén, ahol a megtámadott karhatalmi alakulatok szorongatott helyzetükben fegyvert is használtak. Az összeütközéseknek halálos áldozatai és sebesültjei voltak.”

A KC szignóval jelzett munkatárs, aki a hírt megírta, összeállította, vagy kiadta, nyílván nem látta az eseményeket. Persze, az is elképzelhető, és a pongyolán fogalmazott szövegből erre  lehet következtetni, hogy „felsőbb helyről” kapta az ügyeletes szerkesztő a kész szöveget. És ki kellett adnia.

A tüntetések robbanásszerűen terjedtek vidéken is, amiről az MTI tudósítói folyamatosan és objektíven beszámoltak. A helyzetet elmérgesítette a Belgrádból hazaérkezett magyar küldöttség vezetőjének, Gerő Ernőnek a rádióban elhangzott beszéde. A rendkívül hosszú és a régi sémákból összehordott szöveget a rádióból Fenyvesi Mária gyorsíró világbajnok jegyezte le, és az MTI teljes terjedelembe kiadta. Nem véletlenül született az éjfél után néhány perccel kiadott hír, miszerint a kialakult politikai helyzet tárgyalására összehívták a Magyar Dolgozók Pártjának Politikai Bizottságát.

Megalakul a forradalmi bizottság

Az MTI szerepe ezekben a napokban nagyon megnőtt. Pillanatok alatt megbénult, összeomlott az egész állami szervezet, beleértve a rendőrséget, a katonaságot, a hírhedt államvédelmi hatóságot és a pártapparátust is. Eltűntek a rendőrök az utcákról, a legtöbb katonai-alakulat szélnek szaladt, vagy a felkelők mellé állt. A Honvédelmi Minisztérium épületéből ki-be futkároztak a tisztek, tanácstalan volt mindenki. Mint utólag kiderült, egyetlen országos apparátus maradt sértetlen és működőképes a Magyar Távirati Irodáé.

Az MTI épületében forradalmi volt a hangulat, utólag sem tisztázott, hogy kinek a javaslatára, 24-én, vagy 25-én délután a belpolitikai szerkesztőség nagytermébe összehívták az épületben lévőket, Reményi József rövid lelkesítő beszédet tartott és bejelentette: megválasztjuk az ideiglenes forradalmi bizottságot. Nem volt lista, jelölés vagy javaslat, neveket kiáltottak be, főleg népszerű emberekét, és közfelkiáltással fogadták el azokat. Az összetétel a következőkben részben változott, a végleges bizottság megválasztására pedig már jóval a forradalom leverése után november 20-án került sor. Az ideiglenes bizottságnak tizenkét tagja volt, a teljes névsort utólag már nem sikerült rekonstruálni. Akikre biztosan emlékezem, mert a végleges bizottságban is bizalmat kaptak a testületben: Reményi József, Henczi Árpádné, Nagy Lajos, Koncz Antal a belföldi szerkesztőségből, Korolovszky Lajos, Ágics István a külföldi szerkesztőségből, Borbély György (főmérnök), Kovács Zoltán a műszaki osztályról, Dosek Lajos a Külföldi Sajtószolgálattól és Walter Ferenc a gazdasági főosztályról. Elnökké a korrekt, kiegyensúlyozott, szakmailag elismert Korolovszky Lajost választották, Reményi József pedig azonnal átvette a tényleges irányítást. A székházban rendezkedett be, minden lényeges (és lényegtelen) ügyben ő intézkedett, és legfeljebb utólag beszámolt róla a forradalmi bizottságnak.

A testület egyébként is meglehetősen hiányos volt, hiszen a következő napokban a közlekedés hiánya és a fegyveres harcok következtében sokan egyszerűen képtelenek voltak feljutni a Nap-hegyre. Ő javasolta, hogy Barcs Sándor vezérigazgatót, „biztonsága érdekében kooptáljuk” a bizottságba. Barcs népszerűségére és tekintélyére jellemző volt, hogy ellenszavazat nélkül született a döntés. A forradalmi bizottság egyébként is a vezérigazgató tárgyalótermében rendezte be főhadiszállását. Barcsnak később ebből kellemetlensége származott, a forradalom után a vezetőket igazoló bizottság megfeddte. A végleges forradalmi bizottságban azonban már nem kapott helyet, hiszen akkor már ismét ő volt az MTI szuverén vezetője. A forradalom alatti magatartásának enyhébb megítélésben nyilván szerepet játszott a Kádár Jánosnéval, a hírügynökség korábbi személyzeti vezetőjével és magával Kádárral kialakult kapcsolata. Barcs egyébként, mint nagy taktikus a forradalmi bizottságban kiegyensúlyozó szerepet játszott. Közben a kormány és a pártok többségének vezetőivel is tartotta a kapcsolatot. Folyamatosan tájékoztatta például az országban történő eseményekről és a külföldi visszhangokról Tildy Zoltánt. Ugyanakkor e sorok írójának kijelentette: már régen lemondott volna, ha Nagy Imre nem kéri, maradjon a helyén.

Utólag kiderült: nem volt pletyka, hogy október 26-án az ortodox Kenyeres Júlia vezérigazgató-helyettes vezetésével titokban egy másik, héttagú bizottság is alakult az MTI-ben. Kenyeres, mint tapasztalt hivatásos forradalmár, nyilván megpróbálta magához ragadni a kezdeményezést, ám ez nem sikerült. Kideríthetetlen, hogy Barcs tudott-e erről. Amikor szóba hozta ezt valaki a bizottságban, ő jelentette ki elsőként, hogy ez lehetetlen. Reményi meg mindjárt javasolta: Kenyerest el kell távolítani az épületből. Ekkor született a döntés, hogy őt, az ezekben a hetekben a Szabad Néptől érkezett Oroszi István helyettes-vezérigazgatót, valamint a személyzeti osztály három tagját felfüggeszti.

A forradalmi bizottság október 31-én a pártbizottság akkori titkárát, a külpolitikai szerkesztőség vezetőjét, Köves Tibort rendelkezési állományba helyezte, és egyidejűleg Korolovszky Lajost a szerkesztőség vezetésével megbízta. Köves továbbra is a szerkesztőségben maradt és részt vett a szerkesztési és a kormánytájékoztatási munkában. A belföldi szerkesztőség vezetője, a szakmailag súlytalan Hudek István magától félreállt. Csak kapok majd valami összeolvasói munkát, mondta a ferencvárosi csaposlegényből lett, egyébként ravasz, nagy humorral és öngúnnyal megáldott főszerkesztő. Egykori titkárnője, Sebők Edit ma is nevetve meséli, főnöke helyett legtöbbször ő írta alá a hivatalos papírokat.   

Álmából ébresztette Nagy Imrét

Ezekre a napokra Köves Tibor így emlékezik:

A bejelentés után indíttatva éreztem magamat, hogy kinyilvánítsam, egyetértek a döntéssel, bűnösnek tartom a Rákosi-klikket, mert megsértették azokat az eszményeket, melyek engemet ebbe a pártba hoztak, és felelősnek érzem magamat, mert legjobb tudásommal szolgáltam ezt a pártot és a párt vezetőit. Nem volt tudomásom ezekről az aljasságokról. Ezek azonban nem változtatják meg azt a hitemet, hogy a szocializmus olyan ügy, amelyért mindenkor ki fogok állni.

(E sorok írója közbeveti: Köves a forradalom leverése után is tartotta magát állásfoglalásához. Nem fogadta el vezetői posztjára való visszahelyezését, és évekig nem lépett vissza a pártba).

A visszaemlékezést így folytatja: Október 23. után négy napig nem tudtam hazamenni. Ez idő alatt sok érdekes eseménynek voltam részese. Folyamatosan tájékoztattuk a külföldi jelentésekről a kormányt, Nagy Imrét és Kádár Jánost személyesen is. A magyar ügyről például fontos nyilatkozat hangzott el, erről tájékoztatni kellett a vezetőket. Nagy Imre nem volt a parlamentben, hazament aludni, mondták munkatársai. Megadták az otthoni telefonszámát, felesége vette fel a kagylót, bejelentkeztem, ő pedig álmából keltette fel a fáradt miniszterelnököt. Beolvastam a hírt, megköszönte. November elsején hasonló ügyben kerestem Kádár Jánost, munkatársai kitérő választ adtak, mígnem felesége vette át a telefont. Nem találom Kádár elvtársat, tájékoztattam, nem tudja, hol van? Nem tudom én sem - jött a válasz..

Köves ezekben a napokban már az MTI kinevezett tudósítója volt New Yorkba. November 2-án kellett volna utaznia, hogy tudósítson az ENSZ-ből, ahol napirendre vették a magyar ügyet. Kezében volt már az útlevél és a repülőjegy is.

Ez ügyben hívott október 30-án Barcs Sándor - emlékezik vissza. Alighogy köszöntünk egymásnak megszólalt a K-vonal. Barcs bejelentkezett és tájékoztatott: igen Zoltán, napirendre tűzték a magyar kérdést, kiküldjük a tudósítót. Tudom, Budapestről nem indul gép, kocsival kivisszük Bécsbe, és onnan utazhat tovább.

A beszélgetésből könnyű volt kitalálni, hogy Tildy Zoltán van a vonal másik végén. Letette a telefont, kérdően nézett rám, én meg torokszorító szavakkal közöltem, hogy nem utazok Amerikába. Ezt az időszakot nekem itt kell átélnem. Nem akarok süllyedő hajóról menekülő patkány lenni. Barcs próbált győzködni az út jelentőségéről, fontosságáról, de nem engedtem, maradtam.

Ez volt tehát az oka, hogy az MTI nem tudósított az ENSZ üléseiről, amelyek középpontjában a magyar ügy állott.

Munkatársak őrségben

Ezekben a napokban már meglehetősen szellősek voltak a turnusok, és a váltások egymásba folytak. A legtöbben az épületben aludtak, ott ahol éppen lefekhettek. Sokan felhozták a matracokat a légópincéből, és egy-egy sarokba fektették. Mások íróasztalon, vagy a földön szállásolták el magukat. Az élelmezéssel azonban napról napra több gond adódott. Nem tudni, kinek a döntésére, az épület őrzését már október24-én átvette a légierők budaörsi repülőterének személyzete. Fegyveres katonák álltak a kapuban és csak az MTI-igazolvány felmutatásával lehetett bejönni. A második emeleten a várra nézve géppuskafészket alakítottak ki, de lövést egyszer sem adtak le innen. A katonák udvariasak, készségesek voltak. Parancsnokuk, egy százados, akinek éppen akkor szült a felesége, a meglehetősen bőségesen érkező ellátmányukból sok éhes MTI-st is megvendégelt. Körülbelül egy hétig vigyázták az épületet, úgy 30-a táján minden bejelentés nélkül eltűntek.

Az épület azonban nem maradt őrzés nélkül. Az I. kerületi rendőrkapitányságtól sikerült fegyvereket szerezni, és több fiatal munkatárs bevonásával megszervezni a kapuőrséget. Kicsit komikus figuraként festett civil ruhában, puskával a vállán Hável József, Kozma Géza, Ágics István, Nyikus László, már akikre emlékszem.

A konyha nem működött, a büfé zárva maradt, a nők ötletére a műszakiak nagy szakértelemmel kinyitották a büféajtót, és nehogy valami megromoljon jelszóval „kiárusították” a készletét. Nem kellett helyben fizetni, Barcs titkárnője Kenéz Márta „szolgált” ki és egy kis füzetbe beírta ki, mit „vásárolt”, mondván, majd a büfésnek kiegyenlítik.

Dél felé Kádárné panaszkodott, hogy rosszul érzi magát. Idegesít, hogy nem tudom, mi van a férjemmel, mondta. Kádár előző nap este érkezett meg Belgrádból, ahol a Titóval tárgyaló magyar pártdelegáció tagja volt. Hát nem beszélt még vele? - kérdeztem, mire ő a fejét rázta. Látszott rajta, hogy nagyon maga alatt van. Vajna Jánost kérte, kísérje el az orvoshoz - emlékezik vissza Dosek Lajos. Vajna megkért, menjek én is velük. Nem messze, egy Határőr úti orvos rendelőjébe gyalogoltunk, nyugtatókat kapott, lepihent, megköszönte a segítségünket, s elbocsátott bennünket azzal, hogy innen már hazamegy.

Ezt követően már nem láttuk az MTI-ben. Legalábbis munkatársi minőségében, mert egyébként később többször meglátogatta a céget, valami megmagyarázhatatlan kötődés vonzotta ide.

A büfé hamar kiürült, a katonák is csak korlátozott számban tudták vendégül látni a bent rekedteket, így a társaság egy része koplalt, más része innen-onnan szerzett élelmet, akik a városból érkeztek ahol tudtak, bevásároltak, hoztak magukkal valamit. A forradalmi bizottság kezdeményezésére a vidéki szerkesztőségek is segítettek. Nagyobb gazdaságokból egyéként is élelmiszer-szállítmányokat küldtek Budapestre, s ezek közül többen útba ejtették a Naphegyet is. Krumpli, hagyma, zöldség, kenyér érkezett, még szalonna és sonka is. A nők villanyrezsókon főzicskéztek.

Szabó Anna a Rádió közelében, a Mikszáth Kálmán téren lakott, 23-án késő este telefonon hívta Kis Csaba.

- Arra kért, hogy nézzek körül a környéken, mit látok, mi történik?- emlékezik. A Kálvin téren  egy felfordított villamos égett, körülöttünk fegyverek ropogtak. Kis Csaba arra kért, hogy ha másnap bejövök az MTI-be hozzak magammal minél több élelmet is. Szerencsére reggel kinyitott a közeli üzlet, vettem két darab kilós veknit, két zacskóba húsz-húsz zsemlét és felpakolva indultam befelé. Útközben találkoztam egy műszakon dolgozó fiatalemberrel, aki segített a cipelésben. Szegényt másnap a Kossuth téren lelőtték. Csak futólag ismertem, nemrég dolgozott az MTI-nél, a nevére sajnos, nem emlékezem.

Egykori munkatársai közül már csak kevesen élnek, ők sem tudnak többet, csak annyit, hogy a műszakon dolgozott. Pap Gábor, aki a külföldi adások munkatársa volt és napi kapcsolatban állt a műszakkal, emlékszik a fiatalember halálhírére, és valószínűsíti, hogy Balogh volt a vezeték neve. Csak remélhetjük, hogy a megmaradt iratanyagból egyszer talán tisztázni lehet személyazonosságát.

Ki, kit informált?

Az MTI kapujában „állj” parancsszóval állított meg a posztoló katona - emlékezik Szabó Anni, aki aztán néhányadmagával megszakítás nélkül bent maradt a szerkesztőségben. Vették a városból betelefonáló munkatársak jelentéseit, a különböző szervezetek bediktált kommünikéit, a vidéki híreket, és írták az MTI jelentéseit, összefoglalóit, amelyeket a gépkocsis futárok, Egerszegi Károly, Bud János, Petrovai József vittek a megadott címekre, (utólag már nem tudja senki, kinek,) és a kormányzati szerveknek. A Parlamentben kapta a híreket a Rádió is, mert a Sándor utcai épület használhatatlanná vált, a kis létszámú stáb pedig beköltözött az Országházba. A miniszterek, pártvezetők is gyakran telefonáltak, informálódtak, és visszaemlékezve megállapítható, hogy a hivatalos tájékoztatás mellett a döntő helyzetben lévő munkatársak esetenként egyedileg is tudósították kapcsolataikat. Korolovszky és Köves elsősorban a kormányt és annak tagjait, Barcs főleg Tildyt, és Dobi Istvánt is, Király Géza a szociáldemokrata vezetőket.

Esetenként páncélkocsival jöttek az anyagokért, sőt egy alkalommal tank érkezett az MTI elé - emlékszik vissza Szabó Anna. Ennek előzményére pontosan emlékeszem. Sürgős és fontos  anyagról volt szó, a parlamentből telefonon kérték, név szerint már nem tudom kicsoda, hogy adjunk országos átfogó jelentést a megyék helyzetéről, hangulatáról. Pontosabban, az október 23. és 27. közötti időszakról. Beérkeztek a jelentések, a szerkesztők feldolgozták, hozzátették a külpolitika nemzetközi összeállítását is, írtunk megállás nélkül, mert meglehetősen terjedelmes anyagról volt szó. A tank már várt a kapu előtt, de a vezető közölte, ő nem szállhat ki a harckocsiból, kérte, menjen valaki vele és kézbesítse a küldeményt. Erősen lőttek a környéken, senkinek nem akaródzott beszállni. Nem kis meglepetésünkre a turnusveztő Henczi Erzsi felugrott a hatalmas járműre, és ha nehezen is, de bepréselte magát a vasszörnyetegbe.

Ez az összefoglaló jelentés-elemzés nem jelent meg az MTI kiadásában, de a kormánytagok, pártvezetők szinte percek alatt tudomást szereztek róla, és kértek belőle. Mivel több példányban készült - ha szűk körben is - sikerült kielégíteni az igényeket. Valószínűleg nem maradt meg belőle egyetlen példány sem, kivéve azt, amelyet Szabó Anna, aki maga is órákon át gépelte a szöveget, el nem tett az utókornak. Összetekert egy vaskos példányt, és az akkor a csőposta továbbításához szükséges műanyagtokba helyezve ötven éven át megőrizte.

Az összefoglalóhoz a központ kérésére valamennyi vidéki szerkesztőség elkészítette helyzetjelentését, kivéve a szekszárdi tudósítót, aki, mint későbbi visszaemlékezésében írja: „nem teljesítette az MTI ellenforradalmi bizottságának kívánságait”. A külpolitikai szerkesztőség a világ állásfoglalásáról adott terjedelmes ismertetőt, így a vezetők, akikhez eljutott a jelentés, a döntéseikhez szükséges fontos információkhoz juthattak. A jelentést készítő MTI-munkatársak pedig „legjobb lelkiismeretük szerint” hozzáfűzték saját elemzésüket is. (A teljes szöveg a dokumentum rovatban olvasható).

A kormány és a pártok vezetői nem voltak megfelelően tájékozódva az ország helyzetéről, a megmozdulások méreteiről, a külföldi állásfoglalásokról. Az MTI híreit ugyanis ezekben a napokban a munkatársak, gépírók nagyrészt telefonon olvasták be a ”címzetteknek”, akikhez az információk sok esetben feltehetően el sem jutottak. Akkori tájékoztatásunk szerint az MTI-től igényelt átfogó összefoglalóra azért volt szükség, hogy az október 28-án összeülő Központi Vezetőség tagjai megfelelően tájékozottak legyenek. Visszajelzések szerint a tájékoztatót igen hasznosnak ítélték az érintettek, ezért döntött úgy a szerkesztőség, hogy a továbbiakban - ha kisebb terjedelemben is - hasonló összeállításokat készít. Ezeket részben - a közlekedési lehetőségekhez képest, - az MTI futárjai kézbesítették, vagy érte küldtek, illetve gyakran a lényeget kiemelve telefonon lediktáltuk. Ez különösen a későbbi napokban megjelenő új lapok számára volt hasznos.

Kinevezés pisztollyal

A forradalom kitörését követő néhány nap meglehetősen próbára tette a munkatársak politikai eligazodását, meggyőződését. Nagy Imrének 24-én futárral az MTI-hez küldött nyilatkozata  „ellenforradalmi bandákról” beszélt, a kormány pedig felhívásában tudatta: „segítségért fordultunk a Magyarországon tartózkodó szovjet alakulatokhoz … amelyek részt vesznek a rend helyreállításában.” A belügyminiszter kijárási tilalmat rendelt el.

Döbbent tanácstalanság uralkodott a forradalmi bizottságban is, Reményi emeletek között futkározott, telefonált, akit elért, összehívta, és a vezérigazgatói nagyterem hosszú asztalának végén tanácstalan arccal széttárta a kezét: most mit csináljunk? Barcs ezen a napon nem jött be. Bud János gépkocsivezető ment volna érte, nagyszájú, bátor székely ember, de nem tudott átvergődni az utakon a vezérigazgató hűvösvölgyi házáig. A felfegyverzett csoportok minden gépkocsiban ellenséget láttak, hiába volt több oldalára is felragasztva az MTI-jelzés, bárhonnan rálőhettek volna. A Moszkva-teret és a Széna-teret, ahol át kellett haladnia egyébként is fegyveres csoportok szállták meg.

Barcsot általában egy Szőnyi István nevű fiatalember kísérte, aki a Központi Forradalmi Bizottmány elnökének, a forradalom bukása után elsők között kivégzett Dudás Józsefnek az aláírásával ellátott igazolvánnyal rendelkezett. Furcsa, mai napig tisztázatlan körülmények között került az MTI-hez. A forradalmi bizottság éppen ülésezett, amikor kicsapódott az ajtó, belépett egy vékony, loboncos hajú ifjú, hátára vetett kabátban, az asztaltól néhány lépésre megállt, bemutatkozott és közölte: a forradalmi bizottmány nevében átveszem az MTI vezetését. És a hatás kedvéért az asztal szélére helyezte pisztolyát. Döbbenetes csend, aztán valami ilyesmit mondottam neki: de hiszen ez a forradalmi bizottság, mi már átvettük az MTI irányítását. Bennünket már megválasztottak.

Mintha megrendült volna a határozottsága, belső zsebéből idegesen összehajtott papírt vett elő, kinyitotta és Korolovszky Lajos elé tette, aki elolvasta, aztán kézről-kézre adta az alig néhány szavas irományt, amely körülbelül így szólt: A Központi Forradalmi Bizottmány nevében ezennel megbízom Szőnyi István (születési dátum) bajtársat az MTI vezetésével. Kérem, támogassák felelősségteljes munkájában. Címzés nem volt rajta. Aláíróként Dudás József neve szerepelt. Reményi ébredt elsőnek a meglepetésből. Isten hozott bajtárs, a forradalmi bizottmány megbízottját örömmel fogadjuk az MTI forradalmi bizottságában, üdvözölte, vegyél részt a munkánkban. Felállt, kezet fogott vele, majd valamennyien bemutatkoztunk, mintha új főnököt kaptunk volna. Ülj le István, biztatta, majd javaslatára egyhangúlag „kooptáltuk” a forradalmi bizottságba.

Ügyes ember volt, néhány nap alatt szinte mindenki megismerte, mint a forradalmi központ küldöttjét. Feladatul kapta, hogy ellenőrizze a házi őrséget. A forradalom bukásáig az MTI-ben lakott, be-benézett a turnusba, beleolvasott a kéziratokba, kérdezett, véleményt mondott egy-egy anyagról, és amint Pap Gábor a külföldi adások szerkesztője is emlékszik rá, még náluk is érdeklődött arról, mit adnak le külföldre.

Szőnyi megjelenése félbeszakította ugyan a tanácskozást, de úgy döntöttünk, ami anyag jön ezután, érdemi változtatás nélkül kiadjuk. Így került stencilre például a Magyar Nők Országos Tanácsának felhívása, amely kérte az asszonyokat, „tegyenek meg mindent, hogy a hozzátartozók ne vegyenek részt a rendzavarásokban”. „Budapest nagyüzemeiben nyugalom uralkodik, és örömmel fogadták Nagy Imre bejelentéseit”, volt olvasható egy valahonnan beküldött rövid kommünikében. És jöttek a tudósítások a vidéki szerkesztőségekből is. Ezek nagy része szintén „elítéli a fegyveres ellenforradalmi támadást”. Az emberek arcán látni lehetett, hogy rájuk telepedett a félelem.

Horváth B. Jenő a bohókás soproni „kispolgár” az anyagok kiadása közben kényszeredetten vigyorog, jellegzetesen széttárja karjait: most mondja meg nekem valaki, forradalom ez, vagy ellenforradalom? Majd kiderül - nyugtatja meg a mindig óvatos, cinikus Lovászi.

A beérkező hírek, közlemények, tudósítások azonban egyértelműen ellenforradalmi lázadásról szóltak. Bata István honvédelmi miniszter egyenesen parancsot adott a néphadsereg katonáinak, hogy „ma délig végleg számolják fel a fővárosunkban még feltalálható ellenforradalmi erőket”.

Találkozás a Molotov-koktéllal

Az emberek többsége az épületben marad, nem ajánlatos a sötétben mászkálni. Óvatosságból a szerkesztőségi szobák ablakait is elsötétítik. Sándor Ernő csábít: menjünk haza. Közel  laktunk egymáshoz az Újlipótvárosban, máskor is előfordult, hogy együtt utaztunk. Nosza neki, amíg látni lehet, úgyis meg akarom keresni a nővéremet, mi történhetett vele a Kilián laktanya környékén. A Lánchídon még átjutunk, de hamar ránk sötétedik, a lámpák szinte sehol sem égnek, innen-onnan fegyverropogás hallatszik, de a mellékutcákon keresztül szerencsésen hazaérünk.

Másnap úgy döntök, mielőtt az MTI-be gyalogolnék, hónom alatt egy kenyérrel, meglátogatom a József körúton lakó testvéremet. A Hollán utca sarkán lévő pékség, amely mind a mai napig megmaradt sütődének, a leghevesebb a harci események alatt is pontosan kinyitott, s a környék lakói sorban állás után két kenyeret vehettek. Az egyiket már felvittem a lakásomra, a másik ruhába tekerve a hónom alatt. A körúton végig romok, szétlőtt homlokzatok, üres üzletek kitört kirakatüveggel, itt-ott odatámasztott papírtábla, rajta a felirat: „a kirakat árui a házmesternél vannak”. Egy-egy kisebb üzlet kinyitott, ami készletük van, kiárusítják. Mindent visznek, főleg az élelmiszert. A Király utca magasságában én is „kitolongok” egy kiló lisztet, meg egy kiló hagymát, szerencsére kapok hozzá egy nagyobb zacskót is, így már könnyebb a szállítás. Csak botorkálni lehet a romhalmazon keresztül, a Rákóczi-térnél pedig már fegyverropogás fogad. Oldalról próbálom megkerülni, behúzódok a Gutenberg utcába, aztán a Mária utcán keresztül sikerül eljutni a Mikszáth Kálmán térig. Tovább nem lehet menni. A Baross utcából irgalmatlan fülsiketítő ágyúzás reszketteti meg a környék házait. Néhány magyar katona és több fiatal lapul a kapualjakban, majd valaki ötletére kinyitnak egy utcára nyíló garázst, üvegeket szereznek a házak lakóitól, beleszívják a kocsi tankjából a benzint, rongyot kötnek rá, bedugaszolják és a Baross utcára néző ablakokból meggyújtva a páncélosokra dobálják. Nagy csörrenés, pukkanás, az üveg eltörik, a benzin pillatok alatt szétfolyik a tank tetején és lángra lobban az egész kolosszus. Irgalmatlan géppuskatüzelés a válasz, majd ahogy a tűz terjed, a katonák nagy nehézséggel, kétségbeesetten kiugrálnak a tetőre, ahol viszont a felkelők fegyverei fogadják őket. Egymás után omlanak le a tank tetejéről. Ekkor láttam először alkalmazni a Molotov koktélt. Két páncélkocsi ég egymás mellett, a magyar katonák figyelmeztetnek, sürgősen fedezékbe, mert mindjárt robbannak. Másik két tank csörög-zörög melléjük, és megállás nélkül ágyúzzák a velük szemben lévő házakat. Néhány nappal később, amikor újra erre jártam, alig találtam a sarki házra, addig lőtték, amíg a földig nem rombolták.

Nem kellett parancsot adni, mindenki futott a közelből a Krúdy utcán át a szemközti József utcáig. A sarki épületben félemeletnyi magasságig mentem fel a lépcsőházban és már csak a kenyeret szorongattam. A ház belső udvarában gyülekeztek a többiek. Fiatalemberek, néhány katona, volt közöttük egy rendőr meg két villamoskalauz is. És egy százados rendfokozatú tiszt, aki magyarázott nekik. És ekkor berohant két fegyveres, mintha jelentettek volna, majd egyenként a fal mellett kiosontak az utcára. A Rákóczi tér magasságából motorzúgás közeledett. Teherautók jöttek, elől és hátul nyitott páncélautók fedezetével. A felkelők beengedték a konvojt, majd tüzet nyitottak az első páncélautóra, amelynek platóján két sorban hat katona ült. Visszagondolva is elképzelhetetlen. A fegyveresek odarohantak a járművekhez, géppisztolyt, puskát szegeztek az orosz katonákra, akik halálraréműlt  gyerekekként kószálódtak le a páncélkocsiról. Ekkor már az első három teherautó sofőrjét is kiparancsolták az ülésből, a sor végén lévő járművek viszont a gyorsan megforduló páncélautót követve, elmenekültek. Ott maradt tehát egy páncélos kocsi, meg három teherautó.

A riadt oroszok felemelt kézzel várták sorsuk beteljesedését, a magyarok nem tudtak mit kezdeni velük. Ne bántsátok őket, kiabált a tiszt, elvették fegyvereiket, és összeszedték az autóban talált szegényes „menázsit”. A teherautókban utánpótlást vittek a Kilián laktanyát ostromló csapatoknak. Mindegyiket felgyújtották.

A tiszt saját anyanyelvükön mondott valamit az oroszoknak és az Üllői út irányába mutatott. Felemelt kézzel futottak a Baross utca kereszteződéséig, majd tovább törtettek a romok között  a József kőrúton, az Üllői út irányába. Sokan biztosan nem érkeztek meg közülük a Kiliánhoz.

Lakók jöttek elő a házakból, köztük idősebbek, s egy ötven év körüli szikár férfi elkapta az egyik diák kezét, és hirtelen megcsókolta. Hősök vagytok fiam, suttogta. A fiú ijedten hátrahőkölt: jaj, ne tanár úr!

Veszélyes tudósítás a lépcsőházból

A fegyveres társaság győzelemittasan hangoskodva az új fegyverekkel megrakottan vissza- csellengett a sarki ház udvarára, én újra felmentem a félemeletig a lépcsőházban. Elővettem a kis jegyzetfüzetet, s néhány szóban összefoglaltam a látottakat. Leadom valahonnan, vagy felviszem a Nap-hegyre, gondoltam. Még el sem tettem a füzetet, megállt előttem három lépcsővel lejjebb egy gyerekarcú és fegyvert fogott rám: mit keres itt, kicsoda maga? Gyerünk a parancsnokhoz - adta ki az utasítást. Megmotoztak, szerencsétlenségemre rátaláltak az újságíró igazolványra, benne a legutóbbi kereseti kimutatásom. Jól fizetik magukat a hazugságokért, dörmögte a százados, nem túl barátságosan. Kémkedni jött, hogy jelentse a rádiónak? Agyon kellene lövetnem magát! Erre már megijedtem, magyarázkodni kezdtem, nem a rádiót tudósítom, én a forradalom oldalán állok, tagja vagyok az MTI forradalmi bizottságának. Visszaadta a papírjaimat és intett: gyerünk. Becsengetett az egyik lakásba, egy idősebb nő riadtan nyitott ajtót. Van telefonjuk? Igen-jött a válasz. Bemondom a számot, tárcsázás az MTI-be, kérje a tanácsterem mellékjét, biztatom, ott állomásozik a forradalmi bizottság. Koncz Antal jelentkezett. Rövid párbeszéd, Tóni igazol, a százados meg átadja a kagylót, a kolléga riadtan kérdezi: valami baj van veled? Nincs, már megyek is befelé. A parancsnok dohogva elbocsát: nem tanácsos ilyen helyeken mászkálni, mondja és kezet nyújt, vigyázzon jobban magára. A nővéremet, bár csak néhány házra lakik innen - a Baross utca és az Üllői út között - nem tudom megközelíteni. Felzaklatottan, a megmaradt kenyérrel irány az MTI.

(Két-három évvel később a Kígyó utcában, a Mézes Mackó büfében a pultnál állva, eszegettem, ugyanezt tette mellettem egy katonatiszt. Az előttünk lévő hatalmas falitükrön akaratlanul is minden mozdulatát követhettem. Ismerős az arca, hirtelen felrémlik az emlék: Jó étvágyat, köszöntöm, megismer? Honnan kellene ismernem? kérdezi, és szinte gyanakodva néz a szemembe. Már megbántam, hogy megszólítottam, mégis kibököm: nem emlékszik, ötvenhatból, a József utcából. Rám néz riadtan, felkapja a pultra tett, összehajtott újságját és, soha nem láttam magát szavakkal, elviharzik. Otthagyja a tányéron a félig elfogyasztott sonkatekercset, a kettétört zsemlét, és már csak a hátát látom)

Az utcán, a többi lapot megelőzve a Népszava rendkívüli kiadását árulják. Kapkodják az újságot, én is veszek két példányt, hátha nincs meg még odafenn. Jól tettem, az MTI-be még csak ezután érkezett a hír. Kiabál a rikkancs: „Nagy Imre tárgyalásokat kezdett a szovjet csapatok kivonásáról, Gerőt leváltották, Kádár János az első titkár.”

A lap általános amnesztiát követel, hangsúlyozva: „Rágalom volt az az állítás, hogy fosztogatók és ellenforradalmi bandák lázadásáról volt szó. A demokratikus fiatalság állt talpra nemzeti követelésekért. Ezért követeljük, hogy a felkelésben résztvevőket ne csak a statárium alól mentesítsék, de adjanak mindenkinek, aki abbahagyta a harcot, általános amnesztiát. Haladéktalanul vonják felelősségre azokat, akik Nagy Imrét igyekeztek belerángatni a maguk szennyes, provokatív játékába” - követeli a lap

Vidékről jelentjük

Az MTI belföldi szerkesztőségében eldőlt a kérdés, forradalom zajlik az országban, a munkatársak nagy többsége melléállt. A vidékiek is, egyetlen kivétellel elfogadták a forradalmi bizottság utasításait. „A külpolitikai turnus tagjai (az akkor távol lévő Darvasi Istvánt kivéve) egyértelműen a forradalom hívei voltak, vagy lettek” – állítja visszaemlékezésében Nagy Zoltán. Ugyanez az MTI külföldi tudósítóiról, tudtommal, kivétel nélkül elmondható. Megjegyzendő az is, hogy Darvasi Varsóból a forradalom melletti teljes elkötelezettségéről táviratozott a forradalmi bizottságnak. A szovjet megszállás után gyorsan köpenyeget fordított.

A vidéki szerkesztőségek, egyetlen kivétellel, elfogadták a forradalmi bizottság utasításait. Igaz, emiatt, illetve a forradalom alatti tevékenységükért, tudósításaikért több megyében kikezdték, vagy felelősségre vonták őket. Solymár József például, aki a magyar fiatalok vagonokban történő deportálásáról szóló tudósításával nagy nemzetközi diplomáciai botrányt indított el, nem sokáig maradhatott Szolnokon. Először Miskolcra küldték, majd Barcs taktikusan terjesztette elő a kollégiumi ülésen, hogy mivel az MTI nem tud ott lakást biztosítani számára, helyezzék Budapestre. (nem mintha itt kapott volna lakást).

A veszprémi szerkesztőség a helyi pártvezetés célpontjává vált. Izsák Erika, akkori szerkesztőségvezető erre így emlékezik:

November 4-én minden kapcsolat megszakadt Budapesttel. A harcok kárt tettek a szerkesztőségi helyiségben is, egy hétig még áram sem volt. Tizenegyedikén tudtam K-vonalon először elérni Barcs Sándort, aki közölte, hogy addig, amíg az MTI-központ nem jelentkezik, ne csináljunk semmit. Budapestről anyagot sem kaptunk. Munkatársunk Szinyei Henrietta gyorsírással vette a rádió híreit, én cikkeket írtam, ezeket továbbítottuk a helyi lapnak. A szerkesztőségben három újságíró és egy gépírónő dolgozott. Bár az eseményeket részben különbözőképpen ítéltük meg, jó volt az együttműködés közöttünk a szerkesztőségi munkában és a napi életvitelben egyaránt. Nagyon sok időt töltöttünk az irodában, sokszor éjjel is, mert nem lehetett tudni, mikor „történik valami.” Én magam, személy szerint is jó viszonyban voltam néhány megyei pártvezetővel, a veszprémi egyetemmel és a nagy kutató intézetek néhány vezetőjével. A forradalom idején többször közvetítettem a megyei pártbizottság és az egyetem forradalmi szervezetei között. A megyei forradalmi tanácsba engem delegáltak a veszprémi újságírók. A szerkesztőségben amolyan „forradalmi klub-féle” alakult ki. Belátogattak a pártfunkcionáriusok is, de főleg a forradalmi eseményekben aktív értelmiségiek. Elsősorban beszélgetni, vitatkozni jöttek, meg azért is, hogy a központi MTI-anyagokból friss információkhoz jussanak. Novembertől pedig felértékelt bennünket, hogy igen jó volt az összeköttetésünk Budapesttel, még családkereső magánüzeneteket is közvetítettünk a Rádióhoz.

A jó kapcsolatoknak és az aktivitásnak meglettek a következményei. A megyei pártbizottság február elején kifogásait jelentette be velünk szemben az MTI vezetésének. Két héten belül felmenekítettek Budapestre. A megyei párbizottság azonban ide is utánam nyúlt, feltehetően azért, mert tudósítóként hallottam, lejegyeztem egyes megyei vezetők utóbb kompromittálónak számító kijelentéseit. Szinyei Henrietta ellen nem voltak ennyire kemény kifogások, de őt is, sőt végül a harmadik munkatársat, Koronczay Emilt is el kellett hozni Veszprémből.

Az MTI dolgozóinak határozata

Október utolsó napjaiban a szerkesztőségekben kezdett helyreállni a rend. Beosztás készült, tudósítások érkeztek a munka megindulásáról, a közintézmények működésének felújításáról, a lakosság ellátásáról. Megkezdődött a rettenetes mennyiségű törmelék eltakarítása, az üzletek helyreállítása. Az üzemekben, hivatalokban, különböző szervezetekben megerősödnek a forradalmi munkástanácsok, illetve a forradalmi bizottságok. Sajnos azonban, ezekről az október 26. és 29. közötti napokról nem sikerült fellelni sehol sem az MTI kiadásait. Ám a 30-ai teljes kiadás, amely előkerült, már tükrözi ezt a folyamatot, a helyzet normalizálását. Például a Belügyminisztérium közleménye is: „a keddre virradó éjszaka nyugalom volt az országban. Néhány szórványos lövésen kívül sem rendbontásról, sem összetűzésről nem érkezett hír”. A fővárosi és a vidéki tudósítóink tájékoztatása szerint az oroszok visszavonultak támaszpontjaikra. A felkelők többsége azonban még kitartott, nem bíztak a szovjet csapatok kivonásában. Sok körzetben nemzetőrséget alakítottak, vigyázták a rendet, az elhagyott vagyonokat, segítettek a sorban állók kiszolgálásában. Munkatársaink adták a híreket a közvilágítás helyreállításról, az áru- és gyógyszerellátásról, régi pártok újjáalakulásáról, újak szervezéséről, a lőszerek összeszedéséről, az elesettek temetéséről. Ezen a napon a forradalmi bizottság határozatot fogalmazott meg, a szöveget Reményi terjesztette elő, amit itt-ott korrigáltunk. Ezután végigjártuk az épületet, a bent lévő munkatársakat összehívtuk a belpolitikai nagyterembe, s ott Reményi a felolvasott szöveget, mint az MTI dolgozónak állásfoglalását, megszavaztatta. Karfelemeléssel mindenki egyetértett. A határozatot sokszorosítottuk és mellékeltük a kiadáshoz, illetve a napi összefoglalóhoz is. (A határozat a Dokumentumok rovatban olvasható. Az egy példányt szintén Szabó Anna őrizte meg az utókornak)

Az október 31-ei napra pontosan emlékszem, mert Babits Antal egészségügyi miniszternél jártam, különös tekintettel a korházak rendkívüli zsúfoltságára, a sok sebesültre és az utcán még mindig temetetlenül fekvő hatottakra. A miniszter nem intézkedésekről nyilatkozott, mert, mint mondta, erre egyszerűen nincs ereje, elsősorban segítséget kért a vállalatoktól a szemét eltakarításához, és például a Patyolatot arra buzdította, hogy vállalja el a kórházak és más egészségügyi szervek mosási, tisztítási munkáit. Bejelentette, hogy a kórházakban megfelelő a sebesültek elhelyezése, és hogy a nap minden szakában látogathatók a bent fekvők. Lelkesen ecsetelte tapasztalatait, a fiatal felkelők hősiességét, akik még sebesülten is vissza akartak menni a barikádokra. Néhány hét múlva viszont meglepetéssel olvastam, hogy a forradalom leverése után a Szovjetunióba utazó első magyar-szovjet baráti delegációt ő vezeti.

Petrovai József gépkocsivezető társaságában, aki ezekben a drámai napokban töménnyel bátorította magát, átvergődtünk a Dob utcába, a Közlekedési Minisztériumba, ahol Csanádi György adott megnyugtató tájékoztatást. Közölte, hogy a közlekedésben a harcok folyamán nem keletkeztek nagyobb károk, és amennyiben az üzemek megkezdik a termelést, a közlekedés kész a forgalom lebonyolítására. Arról is tájékoztatott, hogy a vasút vonalain -kivéve a lakosság ellátását szolgáló szállítmányokat - minden forgalom szünetel. A miniszterrel korábbról, a gazdasági rovat vezetőjeként, jó ismeretségben voltam (és a továbbiakban is maradtam), ennek tulajdonítom, hogy tájékoztatott, miszerint az ágazat vállalatainak forradalmi bizottságaival jó kapcsolata alakult ki, sokat segítenek a közös munkában.

Indultunk a hírekkel vissza az MTI-be. Amikor az Oktogonhoz értünk, hogy rákanyarodjunk az Andrássy útra, látjuk, hogy a kőrúton, az Aradi utcánál nagy tömeg tolong. Leállunk, közelebb megyünk, a tömeg közepén egy embert lökdösnek, rugdosnak, pofoznak. Hiába próbál védekezni, jajgatását túlharsogja a tömeg ordítása, rohadt ávós, gyilkos ávós! A Marx téren kapták el, onnan próbált menekülni, de nem sikerült neki - magyarázza egy idősebb asszony. Már csak azt látjuk, hogy a sarki fára kötelet dobnak, egy férfi felmászik, megigazítja, aztán kezek emelik magasba az ütlegelt, elalélt ember, és már lóg is az ágak alatt.

Ahogy elmesélték: valaki az utcán felismerte, és jellegzetes barna cipője alapján azonosították az ávóval. Később Kádár is megemlékezett az atrocitásról, majd emléktáblát kapott a kivégzés helyén, amelyen nevét, rendfokozatát is feltüntették..

Az elmúlt napokban sokszor találkoztam tüntetőkkel, haraggal, a halállal, de ilyen gyűlölettel mindeddig soha. Később még igen. Rettenetes élmény volt, Petrovai remegett mellettem, mozdulni is alig tudtam. Ő volt a gyakorlatiasabb, igyunk valamit, javasolta és a sarki kocsmában bedobtunk két felest.

Visszafizettették a béreket

Már november elsejét írtuk, a sarki péknél beszereztem a napi kenyéradagot és vittem a József kőrútra a testvéremnek. Azon a környéken még nem nyitottak ki a boltok. Sok helyen halottak hevertek, a József kőrúttal merőleges Pál utcában például a környéken elesettek egymáson, egymás mellett, mésszel leöntve feküdtek. Fejüknél a náluk lelt iratokkal. Ez a terület, a körút és az Üllő út kereszteződése véres háború képét mutatta. A Kilián laktanya és a környék házai rommá lőve. A hatalmas bérház csak részben álló homlokzatán, ahol a testvérem lakott - megszámoltam - ötvennégy, ágyú ütötte lyuk tátongott, nem számítva a ledőlt falakat. Még a ház hátsó udvari részeit is szétlőtték a tankok. Már előjöttek a pincéből, mindenki próbálta keresni a romok között, ami még megmaradt.

Ennél is borzalmasan látvány volt (a többivel együtt) az a Ferenc kőrúti ház, ahol Bolgár István, egyik turnusvezetőnk lakott. Mint egy hegyet, úgy kellett megmászni a romhalmot, hogy megtaláljam családjával. Szinte érthetetlen, hogyan maradt ember életben az ostromlott laktanya és a Korvin-köz környékén. Fiatal fegyveresek cirkáltak, keresték a bajtársakat, segítettek a civilek felkutatásában a rokonoknak. Bolgár Pista cingár termete ellenére nem volt gyáva ember, hiszen a háború utolsó szakaszában, az ellenállás idején összekötő volt, később a Kisgazdapárt országgyűlési képviselője. Lejött velem az utcára, nem akart hinni a szemének, hogy az istenbe tudták ezt a rengeteg tankot kilőni? - hitetlenkedett. Mert a kiégett harckocsik tucatjával hevertek szerteszét, nyitott páncélautók, bennük félméteresre összezsugorodott tetemek. Az utca szinte térdig érő törmelékében halottak, testrészek, Bolgár megáll, összegörnyed, sírni, majd hányni kezd és maga elé sem nézve törtet vissza a romos házba.

Járom a várost, jegyzetelek, a zsebemben mindig több tantusz lapul, de a telefonfülkék többsége nem működik. Inkább felgyalogolok a hegyre, majd ott diktálok. Szerencsére már egyik-másik vonalon a villamosok, autóbuszok is járnak. Sorra telefonáljuk a minisztériumokat, intézményeket, mentőket, tűzoltókat, élelmiszer ágazatokat, mindenütt beindult a munka, normalizálódik a helyzet. A forradalmi bizottság és a ráérők a tanácsteremben gyülekeznek, együtt hallgatjuk meg Nagy Imre beszédét, aki a többi között bejelenti: a kormány elismeri a forradalom által létrehozott demokratikus, helyi önkormányzati szerveket, rájuk támaszkodik, támogatásukat kéri.

Nálunk is új végleges bizottságot kell választani, reagál Szőnyi, arra célozva, hogy a jelenlegi csak ideiglenes, meg gondolom nagyobb szerepre is számított. A választásra azonban csak hetek múlva került sor, és már nélküle.

Addig viszont meglehetősen aktív volt. Effektív munkában ugyan nem vett részt, de mindenbe beleszólt. Reményi kikérte a véleményét, biztonsági emberként kísérgette Barcsot, akivel szorosabb kapcsolatba került. Ma sem értem, a forradalmi bizottság okos, tapasztalt, óvatos tagjai között senkinek nem jutott eszébe, hogy legalább már ezekben a konszolidálódó napokban igazolványt, papírt kérjen tőle. Állományba vették, fizetést számfejtettek számára.

Ha már a fizetésnél tartunk: ebben az időben havonta kétszer kaptak bért a dolgozók - emlékezik vissza Sasvári Aranka, aki főnökével, Walter Ferenccel a Gellérthegyen át naponta bejárt az MTI-be. „Akkor még kézzel számfejtettünk, sok alkalmazott volt, a bérosztályról meg többen hiányoztak, sok volt a munka, de mindenki megkapta időben a bérét. Más kérdés, hogy a forradalom leverése után olyan döntés született, hogy ez nem járt az embereknek, és vissza kell fizetni. Az MTI vezetésének határozata alapján később részletekben vontuk le a „jogtalan béreket” - mondja.

Kapcsolatfelvétel kalandokkal

Hivatalosan is újra fel kell venni a kapcsolatot a korábbi előfizetőkkel és az új lapokkal, és tárgyalni a további együttműködésről - döntött a forradalmi bizottság, és megbízott engem, valamint Ágics Istvánt, járjuk végig a szerkesztőségeket. Én is veletek megyek, ajánlkozott Szőnyi. Legalább lesz fegyveres kíséretetek - biztatott aggályoskodva Walter Feri. Nos, mint általában, most is Petrovai Jóska vitt le bennünket a hegyről, a Blaha Lujza térnél nemzetőr szalaggal ellátott fegyveresek igazoltattak, az MTI által lepecsételt papír elegendőnek bizonyult. A Lapkiadó főbejáratánál őrködő géppisztolyosok azonban nem engedtek be bennünket, át kellett menni a Rökk Szilárd utcai oldalkapuhoz. Ott is igazoltatás, sőt végigtapogattak, nincs-e nálunk fegyver. Telefon a portáról valakinek, aztán végig vittek a szűk folyosókon, mígnem bekísértek egy titkárságra, ahol nyüzsögtek a fegyveresek. Betessékeltek egy nagyobb helyiségbe, az ajtónyitásra az íróasztaltól felállt egy meglehetősen erős alkatú, határozott megjelenésű férfi, durván kötött, magas nyakú olajzöld pulóvert viselt, lábán csizma volt. Dudás József vagyok, úgyis, mint kolléga. Én vagyok a Magyar Függetlenség felelős szerkesztője. Foglaljatok helyet, invitált bennünket a kerek asztalhoz, és kiszólt, hozzatok be egy kávét az uraknak.

Nem tudtunk szóhoz sem jutni, csak ő beszélt. Kérdezte, mi a helyzet az MTI-nél, félretettük-e a megbízhatatlan embereket, ismeri a munkánkat, mert az épületbe általában eljutnak a kiadások, és ők is kapnak belőle - tájékoztatott bennünket. Megígértük, hogy eljönnek műszaki szakembereink, és közvetlen összeköttetést építünk ki lapjával, elköszöntünk, folytattuk volna utunkat az eredetileg tervezet lapokhoz, de Szőnyi még hiányozott. Valahol beszélget, gondolhattuk, de nem találtuk. Dudás érdeklődésére kiderült, hogy fegyvert találtak nála és lekapcsolták. Mivel ő utánunk jött az épületbe, nem is vettük ezt észre. Bekísértek bennünket egy nagyobb terembe, ahol öt-hat ember falnak fordulva álldogált. Ezek ávósok, be akartak hatolni az épületbe, de elkaptuk őket, tájékoztatott Dudás, majd parancsot adott: megfordulni. Köztük volt Szőnyi is, aki kényszeredetten vigyorgott és bizonygatta: hiába mondtam a fiuknak, hogy ki vagyok, nem vették tudomásul. Fegyver volt nála, mentegetőzött az egyik őr, és vette elő a zsebéből Szőnyi pisztolyát. A kollégájuk? - érdeklődött Dudás, és határozott igenlésünkre visszaadta a fegyvert, elnézést kért és mehettünk tovább. Később elgondolkodtam a jeleneten, Dudás nevezte ki az MTI-be és nem ismerte? Vagy csak aláíratták vele a megbízólevelét?

Gyorsan szedtük a lábunkat. Bebotorkálunk a Magyar Ifjúság szerkesztőségébe, a vezetők már a nyomdában sürögnek-forognak, Csatár Imre adja az utasításokat, a vastag szemüveges, leheletvékony Tábori András szinte komikusan hat a mellén lógó nehéz dobtáras géppisztollyal. Tájékozódunk, majd újabb szerkesztőség, az Igazság következik, amely ezekben a napokban született. Itt sok az ismerős, Szilvási Lajos, Dersi Tamás, Barabás Tamás, valamennyi volt MTI munkatárs. Ekkor ismertem meg Obersovszky Gyulát, akivel évek múlva, szabadulása után barátságot kötöttünk. Megígértük, napokon belül küldjük a kőnyomatosokat. A Szabad Népet nem találtuk, néhány nappal korábban az akkor még a téren álló Nemzeti Színház oldalában álldogálva találkoztam Héra Zoltánnal, mondta, nem tudja, mi lehet odabent, de nem meri megpróbálni a belépést, tart a fegyveres kapuőröktől. A Magyar Nemzetnél az egykori kolléga, az udvarias, kimért Pethő Tibor, és a mindig izgatottan-vidám Matolcsy Károly fogadott bennünket. Használják az MTI-t, nagy segítség a számukra, nyugtattak meg bennünket. Pethő még az MTI belső ügyeiről, néhány munkatárs sorsáról érdeklődött. Az Atheneum-nyomda épületében a Népszava mellett, amelyet ismét átvett a szociáldemokrata párt, Népakarat címmel adták ki a szabad szakszervezetek újságját. Arra emlékszem, hogy a szerkesztőségi teremben a földön, a fal mellett bevetetlen matracok hevertek, és Baktai Ferenc adta a munkatársaknak az instrukciókat. Éppen jókor érkeztünk, meleg étellel és friss kenyérrel vendégeltek meg bennünket.

Visszatartott tudósítás

Izgatott munkatársak hozták a hírt: ostrom alatt áll a közeli Köztársaság-téri pártház. A közelébe sem lehetett menni, tankok érkeztek, ha jól emlékszem Tatáról, és ágyúikkal lőtték szét az épületet. A rettenetes véggel járó ostromról sokféle történet látott napvilágot. Akkor, a helyszínen azt hallottuk, hogy a tér alatt titkos börtön fekszik, amit a pártszékházból lehet megközelíteni. A felkelők be akartak hatolni az épületbe, onnan erős tűzzel fogadták őket, többen elestek, s így alakult ki az ádáz ostrom. Másnak reggel visszajöttem, rettenetes kép fogadott: félig meztelenre vetkőztetett, agyonvert katonaruhás férfiak fejjel lefelé a fákra akasztva, s még mindig köpködte, rugdalta őket a tömeg. Mások kiterítve a fal mellett, testükön Rákosi és Sztálin képeivel, ÁVH-s igazolványokkal, párttagkönyvekkel, fizetési kimutatásokkal. Könyvbuckák égtek, dobálták rájuk az épületből kihordott iratokat,  ideológiai köteteket. Elszabadult a pokol. Közben a pártszékház és a Városi Színház közötti területen lankadatlanul ástak, egyesek időnként hangokat, jeleket is hallani véltek a mélyből, de a műszerekkel segítségül hívott szakemberek ezeket nem erősítették meg.

Felsiettünk az MTI-be, gyorsan beszámoltunk a szörnyű látottakról, a szokásoknak megfelelően néhány sorban lediktáltam a rövid hírt, Lovászi átfutotta, és megkérdezte: ki kell ezt nekünk adni? És már rohant is vele, velem a bizottsághoz. Többen elolvasták, egymás kezébe adták, én közben magyaráztam, mi történt. Mi a véleményetek? - hárította el az állásfoglalást Korolovszky. Barcs még egyszer átolvasta, és meggyőződés nélkül visszaadta a turnusvezetőnek: szerintem várjuk meg a kormány állásfoglalását - mondta, biztosan kiadnak valamit. Engem meg biztatott: írd meg korrektül a tudósítást, legyen kész, hogy ha mehet, kiadhassuk.

Nem tudom, kitől várhattunk jóváhagyást, vagy engedélyt, de javaslatát mindenki elfogadta. Megírtam, röviden, de a tudósítás nem jelent meg az MTI-ben. És most visszanézve az ötven évvel ezelőtti lapokat, megállapíthatjuk, hogy a Független Magyarországát kivéve, egyik sem tudósított a rettenetes eseményről. Az Igazság is csak egy nappal később, és publicisztikában foglalkozott vele, „Ne lincselj” címmel. Állítólag Szilvási Lajost ez a cikke mentette meg később a retorziótól.

Tudósítók hadijelentései

Már november első napjait írtuk, jöttek a hírek az élet normalizálásáról: jelentette a MÁV, hogy megindította a menetrend szerinti forgalmat, kifutottak a garázsból Budapesten és vidéken egyaránt az autóbuszok, megkezdődött a villamos- és trolibusz-vonalak helyreállítása, több szakaszon már közlekednek is a járművek, észrevehetően javult a közellátás, hétfőtől újra megnyílnak az iskolák, óvodák. A legtöbb gyárban, vállalatnál úgy döntöttek a forradalmi bizottságok, hogy befejezik a sztrájkot, amit a szovjet csapatok kivonásáig helyeztek kilátásba, de hétfőtől a kormány kérésére felveszik a munkát. Ám vidékről jöttek kevésbé biztató tudósítások is, jelezve, hogy a határ felől folyamatosan érkeznek újabb és újabb szovjet egységek, és szinte követhetetlenül ide-oda vonulnak az ország területén. Csütörtökről péntekre virradó éjszakán egyértelműen csapatmozdulatokat hajtottak végre az ország területén, különösen Budapest környékén. Támadni akarnak, vagy valóban, ahogyan állítják, csak átcsoportosítják az alakulatokat? Megszállták az ország repülőtereit, ezt a Magyar Rádió november 1-jén éjfél előtt adta hírül, és az MTI Fenyvesi Mária gyorsíró jóvoltából szó szerint továbbadta a sajtónak. „A budapesti szovjet nagykövetség közölte, hogy a szovjet hadsereg páncélos erőkkel körül vette a magyar légierő repülőtereit, abból a célból, hogy biztosítsa a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok állománya hozzátartozóinak és sebesültjeinek légi úton történő elszállítását… A légierő csapatai fegyelmezetten, lövés nélkül állnak szemben az ott lévő szovjet erőkkel, várva a szovjet csapatok elvonulását”.

Közben, az MTI jelentése szerint magas szinten folytatódnak a szovjet-magyar tárgyalások. Tildy Zoltán úgy nyilatkozik, hogy a szovjet katonai delegáció ígéretet tett, miszerint több szovjet csapatszállító szerelvény nem jön át a határon. Kívánságunk az, mondja, hogy a szovjet csapatok kivonulása a lehető legrövidebb időn belül történjék meg. Másik hírben jelenti az MTI: „A magyar és a szovjet hadsereg parancsnokságának közös bizottsága ma délben összeült, és mindkét fél kifejtette a szovjet csapatok kivonásának technikai kérdéseire vonatkozó álláspontját. A közös bizottság megegyezett, hogy a kölcsönösen kifejtetteket tanulmányozzák és este 10 órakor újból összeülnek. Addig is a szovjet delegáció ígéretet tett, hogy több szovjet csapatszállító-szerelvény a magyar határon nem érkezik be.”

Mindez szombaton, november 3-án, amikor a szovjet csapatok már az ország számos területén bevetésre készen álltak. Az MTI vidéki szerkesztőségei a szovjet hadmozdulatokról szabályos hadijelentéseket küldenek, még az átvonuló harckocsik számát is jelentik. Munkatársaink pedig a központban összeadják ezeket, és kiderül: számításaik szerint 1450 tank mozog az országban. Erről folyamatos tájékoztatást kapnak a kormány és a hadsereg vezetői is. És évtizedek múlva, amikor hadtörténészek feldolgozzák az1956-os hadi eseményeket, kiderül: körülbelül 1400 tank vett részt november 4-én az ország újra megszállásában. Jól számoltak munkatársaink.

Szombaton késő délután hazafelé menet útba ejtettem a Köztársaság teret. Kíváncsi voltam, megtalálták-e a földalatti kazamatákat. A könyék úgy nézett ki, mint egy hatalmas külszíni homokbánya. Hosszúnyakú kotrógépek nyúltak az óriás gödör aljába, öntötték, okádták kifelé a talajt. Nagyon mély volt már a gödör, de eredmény még mindig semmi. A rádiófelhívásra egykori metróépítők érkeztek a helyszínre, akik állították, hogy az aknák mélyítésekor alagutat építettek a színház és a pártház között, s annak bejárata Rákosi díszpáholyából közelíthető meg. Előkerült egy idősebb jegyszedőnő is, aki szintén állította, itt van valahol a bejárat, mert neki esküje mellett megmutatták, hová vezesse Rákosit, ha netán valami történik a színházban. Szakemberek végigtapogatták a páholy minden oldalán, alját, környékét, de semmilyen titkos bejáratra nem bukkantak.

Elhatároztam, hogy reggel itt kezdek, aztán kiadok róla valamit az MTI-ben is. A mélyítést vezető ember, egy műszerekkel felszerelt szakértő, valamint a jegyszedőnő nyilatkozatát minden esetre feljegyeztem. De erre már nem volt szükség, mert másnap nem folytathatták az ásást, később pedig betemettették az óriás gödröt, s talán örökre tiktok marad, rejtett-e egyáltalán valamit a mély. A kilencvenes évek első felében Dézsi Zoltán, oknyomozó riporter a Reform című lap megbízásából újra nyomozni kezdte a kazamaták rejtélyét, de ő sem jutott messzire.

Elfoglalják az MTI-t

Vasárnap hajnalban óriási dübörgésre ébredtem, a Pozsonyi úton megállás nélkül hömpölyögtek a tankok, céljuk, mint később megtudtuk, a Parlament volt, a kormány működésének megakadályozása. Állítólag az volt a parancsuk, hogy mindenkit zavarjanak haza, de Dobi Istvánt, az Elnöki Tanács elnökét tartsák ott, hogy kinevezhesse Kádár Jánost miniszterelnökké.

Telefonon kerestem az MTI-t, de, nem vették fel a telefont. Csak napok múlva sikerült újra feljutni a Nap-hegyre. Ezen a hajnalon is többen bent tartózkodtak. Nagy Zoltán november 2-án és 3-án ügyeletes turnusvezető volt. Negyedikén hajnalban az MTI-be benyomuló szovjet katonák vele találkoztak. Így emlékezik vissza:

A parlamentben lezajlott egy tárgyalás a Malinyin tábornok vezette szovjet, illetve a Maléter Pál honvédelmi miniszter vezette magyar küldöttség között a szovjet csapatok kivonásáról. Ezt megelőzően, közvetítők útján felkértek, legyek Maléter Pál sajtóösszekötője. Három parancsnok telefonszámát is megkaptam, hogy adott esetben tájékoztassam őket. Ezek Szűcs Miklós ezredes, vezérkari főnök, Király Béla, a nemzetőrség parancsnoka és Kopácsy Sándor, Budapest főkapitánya voltak.

Mint ismeretes, november 3-án este 8 órára a tököli szovjet laktanyába csalták a Maléter vezette magyar delegációt, hogy rögzítsék a szovjet csapatok kivonulásának menetrendjét. Maléter Pállal aznap este fél hét körül beszéltem. Abban állapodtunk meg, hogy a 20 órára kitűzött tárgyalás megkezdéséről 20 óra 10 perckor kommünikét adunk ki. A delegáció rádiós kocsiját azonban be sem engedték a laktanyába. Múlt az idő, a miniszter nem jelentkezett. Először felhívtam Szűcs vezérkari főnök lakását, érdeklődésemre a felesége visszakérdezett: hát nem tudom, hogy férje a delegáció tagja? Ő is várja jelentkezését. Király Béla lakásán ugyanezt a választ kaptam, Kopácsy Sándor lakása pedig nem jelentkezett. Este 9 órakor egy őrnagy jelent meg az MTI-ben. Igazolta magát, hogy ő a budaörsi repülőtiszti iskola forradalmi bizottságának a titkára és azt kérdezte: mi Maléter tábornok parancsa, hiszen a repülőteret szovjet páncélosok vették körül, azzal az indokkal, hogy biztosítsák a szovjet katonák hozzátartozóinak hazaszállítását. Nem kis meglepetésemre tőlem kérdezte: bombázzunk vagy nem? Ilyen tűzparancsról nem tudok, válaszoltam, mire ő kijelentette: Jó, akkor nem bombázunk, és eltávozott. Maléter pedig továbbra sem jelentkezett. Később megtudtuk, miért.

Hajnali fél négykor először halkan az ungvári, majd valamivel később a szolnoki rádióból hallottuk Kádár János - állítólag oroszul megírt, majd magyarra fordított - beszédét, amelyben bejelentette a „forradalmi munkás-paraszt kormány” megalakulását, és azt, hogy ez a kormány a szovjet csapatokat kérte segítségül a magyarországi ellenforradalom szétverésére.

Nem sokkal ezután észrevettük, hogy a Gellérthegyen szovjet páncélosok sorakoznak fel. Azóta elhunyt munkatársnőmmel, Bálint Ilonával az ablakon kihajolva néztük a fejleményeket. A székházat tűz alá vették, több lövést adtak le az épületre, de csak egy talált. Az viszont igazán telibe. Átütötte az épület harmadik emeleti főfalát, majd a külpolitikai turnus, illetve a vele szemben lévő műszaki igazgatóság közfalát, és a telex-teremben, a moszkvai összeköttetést biztosító TASZSZ-gépen landolt. Amikor az épületbe behatoló, és nyilván jól informált szovjet tisztek kapcsolatot kerestek Moszkvával, sajnálkozva mutattuk a szétlőtt falakat és a roncsokban heverő gépet. Erélyesen, bár udvariasan felkértek bennünket, hogy távozzunk az épületből.

Segélykérő távirat

A lövöldözés közepette nem volt egyszerű és veszélytelen az utcán mászkálni, mindenki ment amerre tudott, vagy ismerőst talált, én például szerencsémre egy budai rokonnál húzódtam meg, de a családot nem tudtam értesíteni, mert akkor még nem volt telefonunk. Pedig a Szabad Európa rádió bemondta, hogy az orosz tankok lövik az MTI épületét, és az MTI szerkesztői az egyenlőtlen harcban hősi halált haltak - idézi Nagy Zoltán a történteket.

- Ennek előzménye: a támadás pillanatában, mielőtt még kizavartak bennünket, becsörtetett három-négy munkatárs a szobámba és Ágics István izgatottan rámkiáltott: segélykérő táviratot adunk le külföldre, írja Editke - emlékezik vissza Sebők Edit. Néhány szavas üzenet volt, arról, hogy lövik a székházat, veszélyben vagyunk, az oroszok megtámadták Magyarországot. Mentsétek meg lelkeinket! - kiáltotta a szöveg világgá, és, hogy vették is külföldön az adást, azt bizonyította, hogy percek múlva szinte minden rádióadó beszámolt róla.

- November 4-én, még sötétben ágyúdörgésre ébredtünk. A munkatársak kitódultak a folyósóra, fejetlen zavarodottság látványát nyújthattuk - emlékezik e tragikus órákra Kozma Géza, aki akkor a külpolitikai turnusban teljesített szolgálatot. Gyorsan híre terjedt, hogy Ágics a sportosztály teletype-jén Bécsbe küldött segélykérő üzenetet, és hírt adott a támadásról. Azóta gyakran gondolok arra, hogy a sok újságíró közül miért éppen ő tudta, hogy mit kell csinálni ilyen helyzetben. Vajna szerint Barcs megbízásából, de ez képtelenség, csak Jancsi paranoid fantáziájának terméke. Ágics, aki néhány éve végzett az Idegen nyelvek főiskoláján, feleségével, vagy talán akkor mennyasszonyával együtt került az MTI-be. Az a hír járta, hogy Farkas Mihály rokona (Nem Farkas, hanem Mekis József szakszervezeti vezető volt a nagybátyja. Mindenesetre szokatlan volt, hogy az MTI egy ilyen fiatal embert küldjön ki tudósítónak az asszuáni gát felavatására. Tudomásom szerint a forradalom alatt megpróbált az amerikai AP hírügynökségnél elhelyezkedni, de elutasították. November 4-e után feleségével együtt Bécsbe ment, ott sem járt sikerrel, erre visszajöttek. Az MTI nem vette vissza, később valami miatt lecsukták, utána olyan állásba került, ahol külföldiekkel kellett érintkeznie. Még az ötvenes években vagy a hatvanas évek elején sportkocsijával a Margitszigeten egy fának ütközött és meghalt. Én a jelleme és az ötletessége közötti pszichológiai összefüggést kerestem.

(E sorok írója Ágics István életének ezt az időszakát alaposan ismeri. Erre később még ki fogok térni. Most csak pontosítok: 1957. február első napjaiban letartóztatástól tartva, feleségével együtt, aki szintén az MTI munkatársa volt, külföldre távozott, majd néhány hónap után visszajött. Nem kellett disszidálnia, korábbi kiküldetéséről nála maradt útlevele. Kitűnő nyelvtudásának köszönhetően külföldi cégeknek dolgozott. Néhány év múlva a mai napig tisztázatlan körülmények között érte a Magitszigeten a halálos autóbaleset).

Az utolsó tudósítás

- Amikor november elején újra felvettem a munkát az MTI-ben, még tartottak a harcok és az általános sztrájk. A szerkesztőségi értekezleten, amelyen Barcs Sándor is részt vett, az volt a fő kérdés, dolgozzunk-e vagy sem? - idézi a történteket Kozma Géza. Barcs azzal érvelt a munka felvétele mellett, hogy a Kádár-kormány tudtára kell hozni, mi az ország és a világ véleménye a forradalom leveréséről. Tudomásom szerint a műszakiak akkor még venni tudták a vidéki ellenállási gócok rádióüzeneteit is. Végül a többség elfogadta Barcs javaslatát. Éreztem a döntés kétélű voltát, és azt hiszem, igazam lett, mert Barcs utólag arra tudott hivatkozni, hogy az MTI nem állt le.

Az új párt- és kormányvezetés nem akarta kiszolgáltatni magát az MTI-nek, igyekezett maga megszervezni saját külföldi információs hátterét is. Erre világít rá Kozma Géza, amikor felidézi, hogy Gyáros László, az MTI egykori főszerkesztője, a Kádár-kormány szóvivője, majd a Tájékoztatási Hivatal elnöke a parlamentből autót küldött a kitűnő orosz fordító, Losonczi János lakására, bevitték a parlamentbe és ott vették a TASZSZ adásait. Amiről tudni akarta, arról tehát az MTI nélkül is informálódhattak.

Visszatérve a szovjet támadás előtti estére: Sebők Editnek rossz, szorongó érzései voltak. Az egyik magyar származású amerikai tudósító minden este, általában jó későn, az MTI-ben neki diktálta le tudósításait - a forradalmi bizottság engedélyével ezt többen megtették.

- Többeknek írtam, mivel végig bent voltam az MTI-ben, jóformán ki sem mozdultam. Az amerikait, ha jól emlékszem Martonnak hívták és hallottam, hogy nemrég, 92 éves korában halt meg - idézi fel a múltat. Harmadikán éjfél felé még lediktálta a szövegét, felállt, megköszönte, kezet fogott, mint általában minden este, és átadott egy olyan hatalmas bonbonos dobozt, amilyet még életemben nem láttam. Megjegyezte: nem tudom, holnap jövök-e. Életemben többé nem is láttam az urat. Utólag többször felmerült bennem, talán már tudta, de legalábbis sejtenie kellett, hogy negyedikén megtámadnak bennünket az oroszok.

Újra Nagy Zoltáné a szó:

- Csak napok múlva sikerült átvergődni Pestre, a Margithídon, és hazamennem. Telefonunk nem volt, és csak november közepe táján értek el az MTI-től, ahol addigra már leváltották a külpolitika régi vezetőit, és helyükre úgynevezett „ejtőernyősöket”, azaz kívülről hozott embereket neveztek ki. Velük is zökkenőmentes volt a kapcsolat, nem voltak agresszívak, de közben erősen folyt az átpolitizálás. Ez egyrészt abból állt, hogy rávegyenek a forradalom átértékelésére, illetve, akit lehetett, az MSZMP-be való belépésre.

Ami azt illeti, engem a rendőrség nem zaklatott, persze más lett volna a helyzet, ha Maléter Pál a bíróságon másként viselkedik. 1958-ban a vérbírónak arra a kérdésére, hogy kik voltak az informátorai, az alábbi választ adta: „minden miniszternek voltak informátorai”. Erről később, a Maléter életéről készült filmből értesültem.

Szükségesnek érzem, hogy véleményt mondjak az MTI legfőbb vezetőnek forradalom alatti viselkedéséről - zárja visszaemlékezéseit Nagy Zoltán. - Barcs Sándor józan, afféle kiegyensúlyozó szerepet játszott, Kenyeres Júlia egyértelműen félt a forradalom alatt, sőt talán utána is.

Barcs: ez volt a dolgom

Úgy érzem, ezek után tanulságos idézni Dlusztus Imre Barcs Sándorral készített, több mint 250 oldalas portré-interjú kötetéből, amelyben több helyen válaszol az 56-os eseményekkel kapcsolatos kérdésekre, és viszonyára Kádár Jánossal. A forradalom leverése után a forradalmi bizottság ugyan sztrájkot hirdetett, de - szignó megjelölés nélkül - mégis ki-kiadtuk a hivatalos anyagokat. Lényegében újra elindult a munka, a vezérigazgató már nem igen egyeztetett, a forradalmi bizottság pedig kiköltözött a szobájából.

Mit mond Barcs arra a kérdésre, hogy forradalmár voltál, népfelkelő, vagy ellenforradalmár?

- November 7-én megtudtam, hogy sok illetékes ellenforradalmárnak tart. Október 23-án jöttem haza Kínából, ettől kezdve végig az MTI-ben voltam, mint vezérigazgató. Nekem ott kellett lennem, nekem ez volt a dolgom.

Elhatároztam, elmegyek Kádárhoz, és megkérdezem, tartja-e azt, amit november elsején a rádióban mondott? Azt válaszolta: az utolsó szóig - emlékezik vissza. - Akkor én azt mondtam: jól van, segítek. Visszamentem az MTI-be, és összehívtam a csapatot, gyerekek, nem sztrájkolunk, hanem azt adjuk ki, amit akarunk. Pártatlanul. Azt is adtuk ki. Egy darabig. Nemsokára azonban egyre erősebben működésbe lépett a felső irányítás, a belső cenzúra.

- Mikor derült ki számodra, hogy Kádár nem tartja magát a november elsejei beszédéhez?

- Amikor Nagy Imrééket kivégezték.

- Kádár kedvelt téged?

- Zárkózott ember volt, és meggyőződéses kommunista, (nála) az egyéni szimpátia is csak olyan szerepet játszott, hogy hasznos vagy káros az illető személy a párt számára.

A könyv 75. oldalán a riporternek panaszkodik, egész éjjel azon ette magát, elmondja-e neki titkos történetét a forradalom napjairól.

- Tudod te ki aludt nálam az ötvenhat november 4-i orosz bevonulás utáni napon? Szabó bácsi, a Moszkva téri parancsnok harcosaival - ezekkel a szavakkal fogadta Dlusztus Imrét, majd folytatta: az októberi napok egyikén beállított hozzánk Dudás és Szabó bácsi nevében egy pisztolyos fiatalember, Szőnyi néven mutatkozott be, és pisztolyát letette az asztalra. Azért jött, hogy megszervezze az MTI védelmét. Nem kellett, saját testőrségünk volt. Ő azonban ott maradt, és engem kísérgetett haza, amikor meg-meglátogattam a családomat, mert különben éjjel-nappal az MTI-ben voltam. Egy ízben még mennyasszonyát is magával hozta, odahaza együtt ebédeltünk. Nagyon valószínű, hogy Szabó bácsi tőle kapta a címemet. Hát eljöttek volna egy sztálinistához? A család - három generáció - összehúzta magát egy szobában. A lakásban, a földön a harcosok. Szabó bácsi reggel a borotvámmal borotválkozott. Minden ajtónál két géppisztolyos hasalt, az utcán őrség volt. Ha szovjet tank jön, szétlövi a házat.

- Mi lett a csapattal?

- Reggel elmentek, késő délután lövöldözést hallottam Hidegkút irányából. Később megtudtam, hogy Szabó bácsit elfogták. Felakasztották.

- Ezt most mondod először?

- Ilyesmivel nem dicsekedett az ember. Csak Bognár József, meg Nagy Lajos kollégám tudott róla.

- 56 után nem kellett tisztáznod magadat?

- Dehogynem. De mit tisztázzak? Én október 23-tól november 4-ig éjjel-nappal folyamatosan az MTI-ben dolgoztam. A munkahelyemen. A hivatalos értékelés úgy szólt, hogy népfelkelésnek indult, de ellenforradalom lett belőle. Az MTI-ben mindvégig népfelkelés volt, nálunk nem volt „ellenforradalmi” cselekmény. Mi dolgoztunk a legitim kormány megbízásából.

Ellenhírügynökség a Parlamentben

A forradalmi bizottság erős volt és határozott. November 4-e utáni első ülésén, nem emlékszem pontosan, az orosz invázió után hány nappal, ülést tartott, és úgy határozott, hogy, amíg a szovjet csapatok nem vonulnak ki az országból, az MTI sztrájkolni fog. A sztrájk azonban, Barcs győzködése után úgy enyhült, hogy a politikai tartalom nélküli hivatalos közleményeket és tényhíreket adjuk ki, de a kiadásra a munkatársak nem teszik rá szignójukat. A Parlament épületében pedig, ellensúlyozva az MTI ellenállását, Kádárné szervezésében alakítgatták a tájékoztatási hivatalt, amely hírügynökségként is működött. Innen látták el elsősorban a rádiót és a már meg-megjelenő lapokat kormánypárti hírekkel. A volt személyzeti főnöknő több MTI-s munkatársat személyesen megkeresett, vagy megkerestetett, és többen vállalták az együttműködést. Így például Darvasi István, aki később az MSZMP agitációs és propaganda osztályát is vezette, képviselő lett, majd a Magyar Hírlap főszerkesztője. A munkatársak többsége azonban nemet mondott, vagy kitért a felkérés elől.

A felkértek között volt Köves Tibor is. Visszaemlékezése:

- Emlékszem a dátumra, november 7-én felhívott Pápai Ágnes és Nemes elvtárs nevében közölte: nagyon fontos forradalmi feladattal akarjuk megbízni, ha vállalja megmondom hová menjen.

- Pontosan miről lenne szó?

- Kádár elvtársnő javasolta magát, nagyon fontos forradalmi feladatról van szó, ha vállalja megmondom hová menjen - mindezt már Nemes Dezső közölte velem. Akadékoskodtam, miről lenne szó? - Ha vállalja megmondom, többet nem mondhatok - jött a válasz, és érezhetően csalódottan letette a telefont.

Később kiderült, hogy az új agitációs és propagandaosztályt, és részben a tájékoztatási hivatalt szervezték. Darvasi, aki néhány évvel korábban az ÁVH leszerelt tisztjeként került az MTI külpolitikai szerkesztőségébe, vállalta a fontos forradalmi feladatot.

Az MTI apparátusát is „megerősítették”. Több pártkatona került a vezetésbe, Kenyeres Júlia helyére Bognár Károly alezredest, a HM Politikai Főcsoport főnökének helyettesét nevezték ki, akitől Barcs is nagyon tartott. Egyenes, de ellentmondást nem tűrő, korrekt katonaember volt, bár a szakmához nemigen konyított. Hagyta viszont dolgozni az embereket, látszólag nem szólt bele a szerkesztésbe, igaz az újságírók is tisztában voltak vele: vége az ellenállásnak. Nem engedett áskálódni, aki besúgott valakit, azt mindjárt szembesítette, így erről a stréberek hamar leszoktak. Hivatalosan nem, de a gyakorlatban átvette az MTI irányítását Barcstól, akit ezekben a hetekben a forradalom alatti magatartásáért egyébként is erősen szorongattak.

Még egy választás

A forradalmi bizottság, vagy talán csak néhány elszántabb tagja még próbálkozott, és sikerült is november 20-án, tehát több mint két héttel a szovjet bevonulás után, megszerveznie a végleges forradalmi bizottsági választást. Utólag már nem tudom, mi lehetett ezzel a cél, de tény, a választás igen nagy érdeklődés közepette, és demokratikusan zajlott le. Visszagondolva, nem találok rá magyarázatot, hogy, amikor ezeket a bizottságokat a legtöbb helyen már szétverték, vagy legalábbis feloszlatták, miért nem próbálták ezt nálunk megtenni? Az érdeklődésre pedig jellemző volt, hogy az MTI hivatalos létszámának körülbelül 80 százaléka részt vett a kultúrteremben lebonyolított gyűlésen és szavazott. Arra emlékszem, hogy a hangulat még mindig forradalmi, elszánt volt. Ezt még csak fokozta Reményi József lelkes beszéde, amelyben beszámolt a forradalmi bizottság eddigi munkájáról, hangsúlyozva: boldogok és büszkék, hogy a forradalmi harcokban részt vehettek és az MTI mindvégig hű volt a függetlenségi harc gondolatához és tetteihez. A továbbiakra nézve kifejtette: a forradalmi tanács politikai, szakmai, személyi kérdésekben a döntés jogát fenntartja.

A belföldi szerkesztőség, a külpolitikai szerkesztőség és a gazdasági-műszaki főosztály, létszámának megfelelően 4-4 tagot, a Külföldi Sajtószolgálat pedig 2 tagot küldhetett a bizottságba. Ennek arányában 12-12, illetve 6 nevet lehetett felíratni a jelöltlistára. Az új, végleges forradalmi bizottságba tehát a 42 jelölt közül titkos szavazással összesen 14 tagot választottak.

Nem valószínű, hogy az összes jelölt nevére bárki is emlékezhetne. A névsor fennmaradását annak a besúgónak köszönhetjük, aki már másnap részletes jelentést írt, és küldött az eseményről. (Teljes szöveg a Dokumentumok rovatban.)

Az előkerült „Feljegyzés” alapján nem állapítható meg ki volt a szerző, nincs ugyanis aláírva, és nincs rajta címzés sem, az idézetek és a névsor viszont hitelesnek tűnik. Pontos munkát végzett. Valószínűleg a külpolitikai szerkesztőségben dolgozott, mert az ottani hangulatot külön is kiemelte.

A neveket olvasva összeszorul az ember szíve, ismereteink alapján a 42 jelöltből már csak nyolcan, a megválasztott 14 bizottsági tag közül pedig hárman élnek. A jelöltek listája hiteles, mert a jelentő valamennyi nevet gondosan feljegyezte. A végleges forradalmi bizottság névsora azonban hiányos, a jelentő talán nagyon sietett az írással, és nem volt ideje pontosítani. A választás ugyan rendben lezajlott, de a bizottság gyakorlatilag már nem működött, legalábbis ülésre nem került sor.

A szerkesztőségekben visszaállt a munkarend, a forradalom alatt mellőzött, vagy félreállított vezetőket a kormány visszahelyezte a főnöki székekbe. Oroszi István lemondott, Kenyeres Júliát pedig nyugdíjazták. Köves Tibor nem tartott igényt korábbi beosztására, helyére hamarosan új főnök érkezett Pinczési Pál személyében. Köves, a pártbizottsági korábbi titkára nem vállalta a párt újjászervezését, ez a feladat Burján Sándorra maradt. Március 31-ig lehetett (kellett) vissza(be)lépni az újjászervezett pártba. Az emberek, ameddig tudták, húzták az időt, egymást kérdezgették: beléptél már? Van még idő, jött a válasz. Karrieristák pedig, akiket múltjuk, származásuk vagy egyéb ok miatt korábban be sem engedtek volna a pártba, most gyorsan tagkönyvet váltottak és elindultak az érvényesülés felé. Helyet csináltak nekik, hamarosan következett a racionalizálás, a megbízhatatlannak ítélt emberek többségétől általában 15 napos felmondási idővel, sajnálkozó levél kíséretében megvált az MTI vezetése. Sokan pedig maguktól távoztak, elhagyták az országot.

Így indult el az MTI-ben a forradalom utáni „konszolidáció”. Erről a korszakról is beszámolunk majd a következőkben.

 (Nagy Lajosnak, az MTI gazdasági rovata akkori vezetőjének, a forradalmi bizottság tagjának visszaemlékezései egykori munkatársakkal folytatott beszélgetések alapján, korabeli dokumentumok felhasználásával. MTI házi archívum)