|
|
Forradalom a keleti végeken (1. rész) - felc.: Szűcs Sándor záhonyi állomásfőnök utolsó visszaemlékezése
|
(MTI-Press) - Ötven éve, 1956. október 24-én érkezett Záhonyba a forradalom hulláma. Magyarország keleti kapujában állomásfőnökként teljesített szolgálatot akkoriban a szociáldemokrata érzelmű Szűcs Sándor, aki vasúttörténelmet és történelmet írt a magyar-szovjet határon: tíz napig tudta feltartóztatni a megszállókat. Az 1956-os szerepvállalása miatt emigrációba kényszerült állomásfőnök életének 86. évében, 2005. április. 1-én Oslóban elhunyt. Utolsó visszaemlékezését - melyet hazánk norvégiai nagykövetségén rögzítettünk hangszalagra - az évforduló alkalmából közöljük. A terjedelmi okokból kihagyott részeket […] jelzi.
"1956-ban Kelet-Magyarországon sehol nem volt fegyveres forradalom - kezdte visszaemlékezését Szűcs Sándor. - A budapesti helyzet alakulásáról a vonatkísérőktől értesültünk, akik hozták a híreket a fővárosból, már leszaggatva a kommunista sapkarózsát és a magyar nemzeti kokárdát viselve a helyén. Záhonyban bizonytalan helyzetben voltunk a további sorsunkat illetően. Először is létrehoztuk a munkástanácsot. Elnökének engem választottak meg. Akkor kezdtem szervezni az ellenállást az oroszok ellen, hogy lezárjuk a határt, és vasúton szovjet csapatokat nem engedünk be. Ez sikerült is: vasúton utánpótlást a szovjet csapatok soha nem kaptak. Felvettük a kapcsolatot a Magyar Vasutasok Szabad Szakszervezetével, mert az átállott rögtön a szabad szakszervezetekhez. Csatlakozásunkkal próbáltuk érvényesíteni a forradalommal kapcsolatos nézeteinket. Amikor Nagy Imre kinevezte az új kormányt, láttuk, hogy a listán rajta van Bebrits Lajos közlekedési miniszter, aki kiváló vasutas volt, de egy vérengző szadista. Záhonyból, ahol vasúti rádióállomásunk volt, felhívást intéztünk az ország többi vasúti rádióállomásához, hogy követeljük Bebrits azonnali eltávolítását. Attól kezdve napi kapcsolatban voltam Nagy Imrével vagy Kéthly Annával. Nagy Imrének elmondtam, hogy a vasutasság egyértelmű kérése: Bebritset távolítsák el a kormányból. Estére már el volt távolítva.
Szervezkedtünk a szovjet határon lévő fegyveres erők egységeivel. Egy légvédelmi tüzérosztály állomásozott ott és egy gyalogos zászlóalj, amelyik inkább katonai rakodással és katonai szállítmányok kísérésével foglalkozott. Két határőr alakulat volt ott, amely az ávóhoz tartozott. Az egyiknek a feladata a határőrizet volt a Tisza mentén, a másik a vonatokat, az útleveleket, az utasforgalmas ellenőrizte. Egy harmadik egység a pályaudvar-parancsnokság volt. Ezekkel kezdtünk együttműködni, hogy megakadályozzuk az oroszok bejövetelét.
Moldova azt írja ugyan a könyvében (Akit a mozdony füstje megcsapott - A szerk.), hogy az oroszok egy alezredest küldtek, akivel én nem voltam hajlandó tárgyalni. Az igazság ezzel szemben az, hogy egy tábornokról volt szó, akihez én mentem ki tárgyalni. Amikor nem voltam hajlandó tárgyalni vele, annak már oka volt: tankokkal jöttek be Záhonyba, és körülvették az állomás épületét fegyveresekkel. Katonai kísérettel, géppisztolyosokkal jöttek be hozzám az állomásfőnöki irodába. Akkor azt mondtam a tábornoknak, vagy visszavon minden katonai erőt, vagy nincs beszélnivalónk egymással. Teljesítette a kérést. És akkor tárgyaltunk.
Az oroszok azt akarták, hogy vonjuk vissza a határőröket a Tisza-hídtól és a határról (nekünk ugyanis még olyan tervünk is volt, hogy ha másként nem tudjuk megállítani őket, felrobbantjuk a vasúti Tisza-hidat). Erre én: azt már nem. A mi szuverenitásunk megkívánja és feltételezi azt, hogy őreink, még ha jelképéként is, a határon maradjanak. Akkor sem vonom vissza őket!
A csapi állomásfőnök is nyomást gyakorolt rám, hogy fogadjam a feltorlódott tehervonataikat. Kijevig álltak a szerelvényeik, mert nem volt egyetlen keresztezővágányuk sem. Kértek, hogy küldjek át egy vonatot, s hozzuk át az ottrekedt utasokat, akik leginkább diákok voltak meg Moszkvában tanuló katonatisztek, jöttek haza a forradalom hírére. Mi a garancia? - kérdeztem. Mi van, ha kint elfogják a vonatomat, és fogságba ejtik a személyzetemet? Ezt a kockázatot nem vállalhatom, már csak a beosztottjaim családjára való tekintettel sem.
Hanem ott volt a záhonyi orosz állomásparancsnok, Kuzmini főhadnagy: kísérje ő a vonatot, én addig a feleségét és a hétéves kislányát, akik Záhonyban, vasutaslakásban laktak, túszként őriztetem. Parancsot adtam, hogy szökés esetén mind a feleségét, mind a lányát agyon kell lőni. Háborúban nincs pardon. Az oroszok szívták a fogukat, de Kuzmini végül is visszahozta a vonatot.
Az oroszok újra és újra próbálkoztak, hogy engedjük be a vonatot. Nem és nem! Tíz napig ellenálltunk, s ez Maléter Pálnak nagy segítségére szolgált, ezért megnyerhetett így két páncéloscsatát, mert az oroszok nem tudtak tankokat átküldeni a Tisza-hídon. Pontonhidat kellett verniük a folyó fölött, s ezzel csak később készültek el. Az oroszoknak ugyanis utánpótlást kellett hozniuk Románián keresztül. Akkor aztán már Maléter nehézségekbe ütközött.
Kapcsolatom volt a miskolci megyei pártbizottsággal, mert ők az első perctől fogva átálltak a forradalom oldalára. Gondoltam, hogy ők - mivel a tüzérosztály a miskolci hadtestparancsnoksághoz tartozott - tudnak nekem segítséget küldeni. Küldtek is nekem három teherautó fiatalembert közönséges Mauser-puskákkal... Hát erre nem volt szükségem, miközben ott állt ötezer tank a Tisza másik oldalán, nehéztüzérség... Iszonyat, mekkora erők csoportosultak ott. Kértem Nagy Imrét, hogy küldjenek felderítő-repülőgépet. Jött is egy kis gép, de hiába, a budapesti rádió azt jelentette, hogy az oroszok már vonulnak kifelé. Pedig dehogy így volt! Ellenkezőleg! Október 27-én már jöttek befelé. A pontonhíd november elsején-másodikán készült el, akkor aztán özönlöttek befelé.
|
|
|
|