Hírek (2006)
Október 19., csütörtök


Forradalom a keleti végeken (3. rész)

     Ott fagyoskodtunk a vámház lerobbant vécéjében. Az elvonuló csapatok valamennyi egysége parancsot kapott, hogy menjenek be, és köpjék le a bandavezért. Ez én voltam.

     Az ungvári börtönben volt egy csúf, púpos orvos, úgy festett, akár a Notre Dame toronyőre. Negyvennyolc injekciót adott összesen a hátsó részembe, a derekamba meg a hátamba - aztán vittek kihallgatásra. Harmadnap magyar szó ütötte meg a fülem. Hadnagy úr - mondták valakinek. Megtudtam, hogy kihozták a veszprémi vegyipari egyetem hallgatóit, egytől egyig. Akkor már össze lettünk keverve, az egyik nap voltam Maléter szárnysegédével, a másik nap a sofőrjével. Ők mondták, hogy Tökölről az egész Maléter-delegációt kihozták repülőgéppel. Aztán tizenhat éves forma gyerekeket halottam magyarul beszélni, ők a tatabányai bányaipari technikum tanulói voltak. Magyar nők is voltak ott, akiket mint utasokat a Nyugatiban csak úgy elfogtak. Először a nőket és a gyerekeket engedték haza, majd lassan mi is sorra kerültünk.
     Karácsony előtti héten érkeztem a nyíregyházi börtönbe. Ott rendőrbizottság elé kerültünk, és érdekes módon, mindenkit kiengedtek. Mátészalkára utaztam. Éjjel jött egy ismerős rendőrtiszt: Na, tűnjél el azért, mert holnap letartóztatnak. Még a kék ávósok között is akadtak ilyenek, akik mellőzve lettek, mert, mondjuk, elvettek egy kuláklányt. Az emberségesebbjei segítették a felkelőket.
     Bujdostam. Két éjszakát Tarcalon töltöttem a húgomnál, majd Pesten voltam több helyen, pályaudvarokon, vasúti laktanyákban. Ausztria felé már nehéz volt menekülni, mert lezárták a határt. Ez úgy 1957. január 21. körül lehetett. Jugoszlávia felé kellett vennem az irányt. De már a szegedi fővonalon nem mehettünk Kecskemét felé, mert ott is szigorították az ellenőrzést. Négyen menekültünk, többek között Szabó József főmérnök, aki Záhonyban a műszaki helyettesem volt. (Párizsban élt aztán, a rendszerváltáskor települt haza.) Nos, ő mehetett volna, mert Baranyában volt rokonsága. De nekünk, szabolcsiaknak bajos lett volna mire hivatkozni. Én tehát ismét Pestre mentem, majd két mátészalkaival vágtunk neki megint, iránytűvel, déli irányba. Először a Lajosmizse-Kecskemét vonalon mentünk, mert az mellékvonal, ott nem volt ellenőrzés. Kecskemét alatt leszálltunk, nem mentünk be a főállomásra, hanem átmentünk a bugaci kisvasúthoz, és azon utaztunk Kismajsa felé. Gyalogoltunk Pusztamérges, Kelebia irányába. […] Közben felszedtünk negyediknek egy tanítót. Volt, hogy derékig beleszakadtunk a jégbe. Február 7-én érkeztünk meg végül Szabadkára, úgy, hogy se magyar, se jugoszláv határőrrel nem találkoztunk.
     Az állomáson jelentkeztem, villamossal kivittek bennünket Palicsra, ahol sorba kellett állni a regisztrálásra. Közben egy magas, bajuszos, bőrkabátos férfi odajött, a nevemen szólított: Szűcs úr, kövessen! Na, mondom magamban, most visszadobnak. De nem. Jugoszláviai állambiztonságis volt, adott mellém egy bácskai magyar rendőrt, Mészáros Józsefet, aki megvacsoráztatott a restiben, majd elkísért Belgrádba. Ott korrekt módon hallgattak ki, csak az oroszok érdekelték őket, főleg stratégiai ügyek. Hogy például 1945 után a vasúti hidak és a talpfák azért lettek szélesebbek, mert egy csavarral kijjebb tették a síneket, és már jöhettek is befele a széles nyomtávú orosz szerelvények. A jugók mondták, hogy ha valami ellenkezik a nemzeti érdekeimmel, azt ne mondjam el.
     A menekülttáborban, ahol elhelyeztek, négyen voltunk egy szobában, fehér lepedő, jó koszt, kimehettünk moziba, mit mondjak? Pancsován voltunk elsőször, ott találkoztam Kende Péterrel, a Szabad Nép szerkesztőjével, és volt ott valami Méray Tibor is. Aztán Bácskába kerültünk, Újvidék környékére.
     A jugoszláviai menekülttáborból egy norvég delegáció hozott ki. Az NSZK-ba, Kanadába, Svédországba és Norvégiába jelentkeztem, végül az utóbbiak delegációja választott ki.
1957. április elsején érkeztem meg Norvégiába, és május 21-ig voltam menekülttáborban. Nyolc hónapig egy nagy gyárban dolgoztam ipari munkásként, majd mint mérnök bekerültem az itteni vasúti vezérigazgatóság vontatási osztályára. Hat és fél évig műszaki vonalon dolgoztam, majd főmérnöki állást kaptam. Megbecsült ember lettem Norvégiában: a vasútüzemi technológia tervezésében egyedülállónak mondanak. Átterveztük Oslo egész vasúti közlekedését, új rendező-pályaudvart terveztünk, összekötővonalakat az új központi repülőtérhez, aztán nagysebességű pályákat és így tovább. Annak a két és fél évnek, amit a Budapesti Műszaki Egyetemen tanultam, itt nagy hasznát vettem, leszámítva, mondjuk, a marxizmus-leninizmust.
     Norvégiában aztán mérnök-közgazdászi végzettséget szereztem, és hét és fél év után - mivel az otthoni asszony hozzáment az ügyvédjéhez - megnősültem. Norvég tanárnőt vettem el. A lányom mezőgazdasági biológus Keszthelyen. 1989. november elsején a Norvég Államvasutak mérnöki osztályának vezetőjeként mentem nyugdíjba. Az üzemi lap ebből az alkalomból írt rólam egy cikket "Et ektefodt barn av den internasjonale jerbanefamilien" (A nagy nemzetközi vasutascsalád elsőszülött gyermeke) címmel. Harmadíziglen vasutascsaládból való vagyok ugyanis. Csap, ahol születtem, Chamberlain müncheni aláírása nyomán, tulajdonképpen a bécsi döntéssel magyar lett ismét. 1943-ban, 24 éves koromban állomásfőnöki vizsgával rendelkeztem. Önként tettem le. 1948-49-ben 136-an voltunk a vasúti tisztképzőn, én elsőként végeztem, a legmagasabb kitüntetéssel, a legmagasabb pontszámmal. Négyezer alkalmazottam volt Záhonyban, ahol most 7300-an dolgoznak.
1990-ben, 34 év után voltam először otthon. Az első utam a szüleim sírjához vezetett. Záhonyban, a régi irodában ismét magamra öltöttem az 1956-ban viselt állomásfőnöki uniformist Leírhatatlan érzés volt" - fejezte be visszaemlékezését Szűcs Sándor, Záhony egykori állomásfőnöke.
Lejegyezte:
Juhani Nagy János



Hírek (1956) | Hírek (2006) | Archív fotók | 1956 Magyarországa | Kronológia | Szól a rádió | Röplapok | 56 és az MTI
MTI Zrt. 2006 © Minden jog fenntartva
Impresszum
Az oldal elkészítéséhez nyújtott segítségért köszönet az
1956-os Intézetnek és az OSZK Történeti Interjúk Tárának