|
|
Rákosszentmihályi fiúk (2. rész)
|
- Nem volt ez olyan nyugodt környék, többek között a közeli Rákosszentmihályon is alakult ki tűzharc az ellenállók és a megszállók között. A lövöldözésben egy szovjet tiszt meg is sérült. Ennek, valamint annak az akciónak, amelynek során ismeretlen forradalmárok kézigránátot dobtak be egy közismerten kommunista férfi házának ablakán, ittuk meg mi is, árpádföldi srácok a levét. A forradalmat követő megtorlás során ugyanis letartóztatták a rákoszentmihályi nemzetőrség mind az öt-hat tagját... Ezt a létszámot azonban túl kevésnek találták egy országos jelentőségű perhez, ezért sebtiben hozzácsaptak bennünket, árpádföldieket is. Így lettünk mi, tizennégyen a rákosszentmihályi fiúk. Értem 1957. március 8-án éjszaka teherautóval jöttek. Nemcsak engem, hanem valamennyi házunkban tartózkodó férfit, az apámat és egy vendégünket is elvitték. Először a Mosonyi utcába vittek, ott azt mondták, ha elismerem a szervezkedésben való részvételemet, elengedik az apámat és a vendégünket. Mit tehettem mást, beismertem. Később tudtam csak meg, hogy a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés vádjával kerülünk majd bíróság elé. Jómagam az ügy tizenharmadrendű vádlottja voltam. Az apám mindent megtett, hogy ügyvédet szerezzen, de nem engedték neki. Helyette hivatalból Schreider Henrik ügyvédet bízták meg a védelmemmel, akivel mindössze egyszer találkoztam, és aki annyit ajánlott, tanúsítsak megbánást, ő meg enyhe büntetést fog kérni a számomra. Az elsőfokú tárgyalásra júniusban került sor. A Népbíróság nevezetű színházban a tanúként beidézett orosz katonatiszt volt a legkorrektebb: ő azt mondta, hogy háború volt, mi is lőttünk rájuk, ők is lőttek ránk, és ennek során megsérültem. A bírák azonban vért akartak. Az ügyész öt halálos ítéletet kért, ebből az ötödrendű vádlottat, Spanberger Györgyöt az említett lövöldözés miatt valóban halálra ítélték. A többiek - köztük az elsőrendű vádlott, Balogh József katonatiszt, aki később a Történelmi Igazságtétel Bizottság elnöke is volt -, így én is, börtönbüntetést kaptunk. Nekem összesen hat év jutott. Az egyik ellenem valló tanú, egy az Állás utcában lakó férfi azt állította, hogy fegyverrel terrorizáltam a környék békés lakóit, míg a házunktól két utcára lakó párttitkár eskü alatt vallotta, hogy üldöztem őt, és meg akartam ölni.
Schild Mihály, miután az ítéletet másodfokon is jóváhagyta a bíróság, a rettegett gyűjtőfogházból Márianosztrára került. Az úgynevezett nagyidősök közé (akik öt évnél többet kaptak). Áldatlan körülmények között voltak, a kétágyas cellában heten összezsúfolva. A foglyok évente csak egyszer írhattak levelet, és csak egyszer fogadhattak látogatót. Szerencsére többségük politikai fogoly volt, orvosok, ügyvédek, tanárok, akik megpróbáltak még ebben a szükséghelyzetben is emberek maradni.
- Az apám mindent megtett, hogy segítsen rajtam. Két éven át járta a minisztériumokat, fellebbezett, és 1959-ben sikerült elérnie, hogy újra foglalkozzanak velem. A bíróság aztán 1959. június 15-én úgy döntött, hogy szabadulhatok, ám a priuszomban benne marad a büntetett előélet.
Ez sokáig szerepet játszott Schild Mihály életében: erkölcsi bizonyítványt egészen 1979-ig nem kaphatott. A munkakönyvében pedig végig ott volt a két és féléves "fehér folt", amelyről minden munkahelyen hamar kiderült, hogy börtönbüntetést jelent.
- Dolgoznom kellett, mert rendszeresen ellenőriztek a rendőrök. Eleinte a Taneszközgyárban kaptam állást, de amikor valakinek eltűnt száz forintja, rögtön azt mondták, én vagyok a tolvaj, hisz nemrég szabadultam a börtönből. Végül a II. kerületi Ingatlankezelő Vállalat felvonójavító részlegénél kaptam szerződéses munkát. Ott aztán sikeres szakmunkásvizsgát tettem, majd ugyanannál a vállalatnál műszaki előadó lettem. 1968-ban azonban rendeletet hoztak arról, hogy erkölcsi bizonyítvány nélkül senki se lehessen vezető, és velem kapcsolatban ismét lábra kaptak a szóbeszédek. Addigra már nős voltam - ezt a válásaim után még kétszer megismételtem -, így nemcsak magamról, hanem a családomról is gondoskodnom kellett. A Pest megyei IV. számú Építőipari Vállalatnál helyezkedtem el. Fizikai dolgozónak jelentkeztem, de építésvezetőnek vettek fel. Az életem a hetvenes évektől normalizálódott: harmadik feleségemtől, 53 éves koromban egy gyönyörű kislányom született, és bár a rendszerváltás után még 11 évet kellett várnom, 2001-ben végre véglegesen rehabilitáltak. Ha akarja, megmutatom, ugyanis papírom van arról, hogy már nem egy suhanc ellenforradalmár vagyok, hanem a nemzet hősének számítok. Persze, sem az erről szóló dokumentum, sem a Mádl Ferenc köztársasági elnök úr által jegyzett 56-os Emlékérem nem tudja feledtetni az ötven évvel ezelőtti emlékeimet.
Riersch Tamás
|
|
|
|