56-os Ki kicsoda |
|
|
|
|
Tamási Áron
1897-1966
|
|
Farkaslakán (ma: Románia) született kisbirtokos parasztcsaládban. Gimnáziumi tanulmányait félbe kellett szakítania, mert 1916-ban behívták katonának. 1917-ben tett hadiérettségit Gyulafehérváron. 1918-ban karpaszományos őrvezetőként az olasz frontra került, kitüntette magát a Piávénál folytatott harcokban. 1918 őszén szabadságáról nem tért vissza csapattestéhez. 1918 és 1921 között jogi tanulmányokat folytatott Kolozsváron, majd a Kereskedelmi Akadémián tanult, ahol 1922-ben szerzett diplomát. 1922-1923-ban banktisztviselőként helyezkedett el előbb Kolozsváron, majd Brassóban. 1922-től jelentek meg novellái. 1923 és 1925 között az Amerikai Egyesült Államokban élt: alkalmi munkákat vállalt, majd banktisztviselő lett. 1926-tól a kolozsvári Újság munkatársa. Kapcsolatban állt az Erdélyi Helikon, a Korunk íróival, valamint a népi írókkal. Leghíresebb műve, az Ábel a rengetegben 1932-ben jelent meg. 1934-ben tagja lett a Válasz szerkesztőségének. 1935 áprilisában részt vett a népiek és Gömbös Gyula miniszterelnök találkozóján: támogatta az Új Szellemi Front ötletét. 1937-ben megszervezte az erdélyi magyarság problémáival foglalkozó Vásárhelyi Találkozót. 1942 novemberében jelen volt a lillafüredi írótalálkozón, ahol Kállay Miklós miniszterelnök és a magyar hadvezetés látta vendégül a több mint félszáz meghívottat. A népi írók 1943-as szárszói találkozójára üdvözletét küldte. 1944-ben áttelepült Budapestre. 1945-1947-ben nemzetgyűlési képviselő, a budapesti törvényhatósági bizottság tagja volt. 1943 és 1949 között az MTA levelező tagja. Az ötvenes években a mellőzött írók közé tartozott, 1953-tól jelenhettek meg újra írásai. 1954-ben Kossuth-díjat kapott, s ugyanebben az évben tagja lett a Nagy Imre által újjászervezett HNF Országos Tanácsának. 1956. szeptember 17-én, az Írószövetség közgyűlésének 1948 óta első, titkos választásán az irodalmi életből addig kiszorított pártellenzékiekkel és pártonkívüliekkel együtt az új elnökség tagjává és társelnökévé választották. 1956. október 23-a után a népi írók közül elsőként tett hitet a forradalom mellett: 26-án felolvasta a rádióban Magyar fohász című írását, amely nyomtatásban is napvilágot látott a Rendületlenül című irodalmi röpiratban és az Irodalmi Újság november 2-i számában. Az Új Magyarország november 2-i számában Tiszta beszéd címmel megjelent nyilatkozatában óvott "az osztályjellegű harcok" visszatérésétől, s a Parasztszövetség újjászervezését szorgalmazta. Másnap ugyanott "a nemzeti hagyományok szellemének" megfelelő intézményrendszer létrehozását sürgette. Október 31-én beválasztották a Petőfi Párt néven újjáalakult NPP irányító testületébe. Bibó Istvánnal, Farkas Ferenccel, Féja Gézával és Varga Istvánnal közösen fogalmazták meg a Nyilatkozat Magyarország állami, társadalmi és gazdasági rendjének alapelveiről és a politikai kibontakozás útjáról címet viselő memorandumot. 1956. december 28-án az Írószövetség taggyűlésén felolvasta az általa írt Gond és hitvallás című nyilatkozatot, amelyben az írók a forradalom leverése után kiálltak annak célkitűzései mellett. 1957. december 21-én megjelent az Élet és Irodalomban Szellemi tisztesség című írása, melyben elhatárolta magát a forradalomtól. Az Írószövetség 1959-es újjáalakításakor az alapító tagok között volt. Az 1962-es írószövetségi közgyűlésen a népi írók közül egyedül ő szólalt fel. 1963-tól a Béketanács elnökségi tagja.
|
|
|
|