|
|
Október 23. - Sólyom László szerint egyetlen 56-os forradalom van - DOKUMENTUM (2. rész)
|
1989-ben az 56-os forradalom egy pillanatra újra felfénylett, amikor Nagy Imre és a forradalom mártírjainak újratemetése igazságot szolgáltatott. Sokan úgy érezték, ezzel megszabadultak a Kádár-rendszer hazugságától.
Ahogy a forradalom 1956-ban egy csapásra megsemmisítette a Rákosi-rendszer legitimitását, úgy a forradalom nevének és becsületének visszaállítása 1989-ben a Kádár-rendszer legitimitását szüntette meg. Ám az új, demokratikus rendszert nem forradalom hozta létre, hanem a békés átmenetről folytatott tárgyalások az ellenzéki szervezetek és a forradalmat 1956-ban leverő MSZMP között. Élénken emlékszem, hogy a szabad választásokat és az új alkotmányt előkészítő Kerekasztal-tárgyalásokon az ötvenhatos forradalom főleg abban az összefüggésben szerepelt, hogy nem folyhat még egyszer vér Magyarországon. És valóban, 1989 forradalmi változása úgy zajlott le, hogy semmiféle erőszak nem történt. Természetesen találhatunk párhuzamokat 1956 és 1989 eseménytörténetében. Ilyen a szovjet csapatok kivonásának követelése - 1989-ben rögtön Nagy Imre temetésén. Párhuzamba állítható mindkét esetben a változást megelőző társadalmi erjedés, s benne a reformkommunista értelmiség jelentős szerepe a változások előkészítésében.
Mi azonban a lényegi kapcsolat 1956 és 1989 között?
Tény, hogy az 56-os forradalom fő követelései 1989/90-ben megvalósultak. Magyarország független, szabad, demokratikus jogállam. De vajon vezetett-e ide út a forradalomtól? Nem. Legfeljebb a föld alatt. Mert voltak, akik titokban megemlékeztek a forradalomról. És tisztelet illeti azokat is, akik a nyolcvanas években visszahozták '56 emlékét a politikai köztudatba, és a rendszerváltáshoz vezető folyamat fontos részévé tették.
Az ötvenhatos forradalomban és az 1989-es rendszerváltásban azonban az a közös, hogy lényegüket tekintve tagadásai az állampárti kommunizmusnak. Nincs folytonosság 56 és Kádár között. Nincs folytonosság Kádár és az 1989/90-ben megalkotott demokratikus jogállam között. Sőt, azt kell mondanunk, hogy az 1956 előtti diktatúra és a Kádár-rendszer között van lényegi folyamatosság - még a véres leszámolást követő évtizedekben is. Az 56-os forradalomhoz való hűség, az arra hivatkozás jogossága áll vagy bukik azon, engedjük-e összemosni a szabad Magyarországot az 1989 előttivel. 1956 emléke nem nyugodhat két, ellentmondó és egymást kizáró hagyományon. Ha valaki a forradalommal is, Kádárral is fenn akarja tartani a folyamatosságot, nem ünnepelhet tiszta lelkiismerettel. Legkevesebb, hogy válogatni kényszerül a kádári múltból: van amit vállal, van amit tagad. 1956 emléke azonban éppen ezt nem viseli el. Az alapkérdés ugyanis mindig ez volt: forradalom vagy ellenforradalom.
1956 és 1989 párhuzamos tanulsága éppen az, hogy mindkét esetben túllépett a történelem azokon a törekvéseken, amelyek a szocialista rendszer keretein belül akartak több szabadságot. Nagy Imre nagysága abban állt, hogy felismerte ezt. Kilépett kommunista múltjából, és kilépett a szovjet világrendszerből is. Mégis megmaradt baloldalinak, vállalta azt a történelmi szerepet, azt a sorsot, amelyet a forradalmi magyar nép neki szánt, és inkább meghalt, de nem lépett vissza.
A válogatás a múltból általánossá vált 1989 után. Nemcsak külön ünnepelnek, hanem mást ünnepelnek. Az örökösök válogatni akarnak, és mindenki megtalálja a neki kedvező hagyományt. A divatos jelszó szerint sokféle ötvenhat van. És ezzel '56 értéke és jelentősége viszonylagossá válik.
Én azonban azt mondom: csak egyetlen 56-os forradalom van.
Természetesen ki-ki másként élte át a forradalmat. A forradalom pedig valóban nagyon összetett volt. Mint egy középkori misztériumjátékban, ahol a színpad három emeletén külön-külön történetet játszanak, s mégis eggyé áll össze a darab - úgy fejlődött ki több szálon a forradalom. A szereplők sokszor nem is tudtak egymásról, másszor keresték a kapcsolatot. Véletlen találkozások, egymásra-hatások bizonyultak döntőnek. Külön el lehet mondani a tüntető diákok és a hozzájuk csatlakozott nép történetét, külön a fegyveres felkelőkét, akik a világ számára megjelenítik a forradalmat. A reformszocialisták szerepét, a kormányátalakításokat, és külön Nagy Imre útját. A koalíciós pártok újjászervezését. Váratlan és csodálatra méltó volt a forradalmi bizottságok és különösen a munkástanácsok szerepe, ahogy Budapesten és vidéken is kezükbe vették az ország működtetését, és hogy a munkástanácsok még hónapokig képesek voltak párhuzamos hatalomként működni.
Mindez azonban csakis együtt alkotja az 1956-os forradalmat. Amikor Dobi István 1956-ban azt mondta Bibónak, hogy "nagyon sokféle szemüvegen lehet nézni ezt a magyar ügyet", Bibó István válasza ez volt: "sokféle szemüvegen lehet nézni, de ha az ember leteszi a szemüveget, csak egyféleképpen". Helytelen visszavetíteni az értelmezések szétválását, a későbbi nézőpontokat, a saját életút tanulságait vagy igazolását. Még helytelenebb a későbbi politikai szándékokat rávetíteni arra, hogyan élték át a kortársak és szereplők a forradalmat. A történelmi tények gazdagsága, a lehetséges értelmezések sokasága önmagában nem vezet el ahhoz, hogy október 23. valódi nemzeti ünneppé váljon. Ünnepelni, azaz jelenvalóvá tenni, újra átélni, a forradalom egyetlen és mindent elsöprő élményét lehet.
(folyt.)
|
|
|
|